Elek Artúr

Mint sok más gyerek, én is korán kezdtem az olvasást. Egy-két évi olvasgatás után kitört rajtam az olvasás dühe, és üldözött hosszú-hosszú esztendőkön át. Mindent elolvastam, ami nyomtatott betű elém került, és a könyv kedvéért mindent elhanyagoltam, legszivesebben a tanulást.

Könyvre úgy tettem szert, ahogy éppen tudtam. Amit karácsonyra, egyéb ünnepi alkalomra kaptam, számtalanszor elolvastam, ismerőst, jópajtást könyveitől megfosztottam és közben minden garasomat könyvre költöttem. Persze csak garasos könyvekre: Tatár Péter munkáira és a ponyvairodalom egyéb alkotásaira. A Rókus-kórház felső végén árulta falra szögezett madzagsorain szélben lobogó füzeteit az az öreg bácsi, aki első könyvkereskedőm volt. Véletlen volt minden olvasmányom. A pedagógusok a gyermek olvasó dühét ártalmas hajlandóságnak szokták minősiteni és leküzdését ajánlgatják. Azt kívánnák, hogy a gyermek olyan mértékkel éljen az olvasásnak, mint a meglett ember, mint pedagógusi önmaguk, kiknek az olvasás már rég nem szenzáció. De lehet az ismeretekre, az álmodozásra, a fokozott belső életre vágyó gyermek olvasó szenvedélyét erőszakos módon lebírni? Elbúvásra, alakoskodásra ösztönzik vele, s azzal, hogy a neki való könyvet elzárják előle, olvasmány dolgában kiszolgáltatják a véletlennek. Nem okosabb akkor kielégíteni azt a szenvedélyt, és annyi könyvet rakni a gyermek elé, amennyit csak megbír, de legalább olyan könyvet, amely képzeletét el nem vadítja és ízlését meg nem rontja?

Az első véletlenadta könyv, amelynek maradandó hatást köszönhetek, furcsa egy könyv volt. Hunfalvy János Egyetemes történelmének harmadik kötete: az újkor. Az elemi iskola harmadik osztályát jártam, amikor egyik nagybátyám könyvei közül észrevétlenül elvittem. Máig őrzöm azt a megviselt, összefirkált kötetet, és ha néhanapján ellapozgatok benne, csudálkozom rajta, hogy az öreg Hunfalvy János tömör és száraz beszéde, nyelvújitás-korabeli felemás nyelve el nem riasztott a külsejére is vigasztalanul józan könyv olvasásától. Sok éven át, késő diákkoromig, állandó olvasmányom volt. Hosszú fejezeteit betéve tudtam, évszámostul, mindenestől. Később az "Egyetemes történelem" második kötetét, a középkorit is megszereztem. Míg amannak inkább csak ismereteket köszönhettem, ez képzeletemet indította munkának. A középiskolával végeztem, amikor belefogtam Enzio királyfi tragikus történetének regényes megírásába. Az elindító motivum Hunfalvy históriájának egyetlen mondata volt, mely a boldogtalan királyfi lassú elhalásáról beszélt, miután börtönőre leányának szerelme sem tudta megmenteni. Az elbeszélés félbemaradt, el is kallódott, de az érdeklődés, amelyet a könyv bennem az olasz középkor iránt keltett, tovább élt és férfikoromban sem hagyott el. Hunfalvy két kötetének ismerete máig élő anyaga műveltségemnek.

Öntudatlanul bizonyára a stilusával is hatott rám Hunfalvy. Terjedelmes körmondataira, előadásának bizonyos pathetikus fordulataira bámulva ismertem rá utóbb iskolai írásaimban. S ez az eset is azt igazolja, hogy mennyire nem szabad a gyermek olvasmányait a véletlenre bízni. Hiszen a gyermek - néha a jövendőbeli író - azt a nyelvet, mely majdani művészetének egyben anyaga és eszköze lesz, jóformán olvasmányaiból tanulta meg.

A középiskola második osztályát járhattam, mikor az iskolai könyvtár heti könyvosztásán - megint a véletlen - egy ócska, vékony kis könyvet juttatott nekem. Elkeseredve vittem haza - hiszen én Jules Verne-t kértem, és mekkora igazságtalanság volt, hogy Verne-t csak negyedosztálytól fölfelé adták. Poe Edgarnak két elbeszélése volt a kis kötetben, Hang Ferenc forditotta őket. A novellák egyikét, a "Morgue-utcai gyilkosság"-ot, megundorodva hagytam félben, de annál mélyebben - a lelkem mélyéig és a tudatom mögött aluvó jövő életem alapjáig - rázott meg a másik elbeszélés, a "Gödör és az inga" című. Poe-val azután sok esztendeig nem találkoztam - hiszen kézenforgó magyar forditása még akkor nem volt - de az az igézet, mellyel első vele való találkozásomkor hatalmába kerített, soha el nem múlt.

Elek Artúr (1876-1944) művészeti író.