Katona András

Találkozásom az olvasással: Restelkedve vallom be, most már 60 fölött, hogy jó tanuló voltam. Az a Karinthy-féle jó tanuló. (Akkoriban sem volt egyértelműen kellemes annak lenni, ma meg – tudom – sok helyen még kevésbé az.) Ezért gyakran kaptam eredményeimért az iskoláimtól jutalomkönyveket. Évente egyszer mindenképpen.

Ezeket én a mai napig nagy becsben tartom. Nemcsak a beírások miatt: „Kiemelkedő tanulmányi eredményéért és jó magaviseletéért.” Hanem azért is, mert első generációs értelmiségiként akkor még szerény, de ma már több ezer darabos könyvtáram első kötetei ezek a könyvek. Pedig igen vegyes minőségűek voltak. Az ötvenes években diákoskodtam ugyanis, meg a hatvanas évek első felében. Kaptam úgynevezett kurzuskönyveket szovjet szerzőktől, melyben például arról szerezhettem tudomást, hogy Amerikában verik a néger gyerekeket (A kis Rob története), meg magyaroktól is hasonlókat (hadd ne nevezzem meg most őket), de igazi gyöngyszemeket is (Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön, Tersánszky Józsi Jenő: Misi Mókus kalandjai, Defoe: Robinson stb.). Egyik ilyen csoda volt Komjáthy István Mondák könyve, melyet 4. osztályos koromban (éppen 1956-ban) kaptam meg, és amely – utána néztem – 2010-ben már a 15. kiadását érte meg. Tehát azóta generációk nőttek fel rajta.

Mi az, ami elvarázsolta ebben a kisiskolás gyereket. Öregedő emberként is visszaemlékezem rá: a mesék és a mondák elegyének csodálatos világa, mely megindította a gyermeki képzeletet. A „tejillatú puszta”, de sokszor elképzeltem, hogy milyen lehet. Az „égigérő fa”, melyet szívesen megmásztam volna, hogy személyesen is láthassam lombjainak hét rétegét. Izgatott az is, hogy milyen lehetett a Napkirály és Szélkirály vetélkedése (Bornemissza Zsolt rajzai segítették őket elképzelni), de leginkább Hunor és Magyar, Keve és Attila, valamint Álmos és Árpád csodálatos és izgalmas történetei érdekeltek, melyek gyermeki tudatomat – szinte észrevétlenül – magyarságom eszmélése irányába hajtották. Figyelmemet az elmúlt korok embereinek világa felé terelték. Ki tudja, lehet, hogy ezek az olvasmányok irányítottak egész későbbi életemet meghatározó munkám, a történelem tanítása és kutatása felé, bár még alsósként azt sem tudtam, hogy mi az a történelem. Igen érdekesek voltak a nagyszerű tollú író szómagyarázatai, valamint a hitregei és mondai kifejezések értelmezései, melyek észrevétlenül vezették el a kis „betűfalót” a „tudományos apparátus” irányába, de az értő olvasás felé mindenképpen.

Ma már történelem-didaktikusként tanítom, amit akkor átéreztem. A mesék, mondák, mítoszok világa azért fontos a „kisembereknek”, hogy érzelmileg hassanak, többek között szocializálódjanak saját közösségükhöz, amit nemzetnek nevezünk, de ami oly felfoghatatlan még ekkor. A képzelt múlt segítségével végigjárhatjuk eleink útját, azonosulhatunk küzdelmeikkel, harcaikkal, s rájöhetünk arra, hogy egyek vagyunk velük. Persze, utána jön a történelem, jönnek a történészek és történelemtanárok, és bebizonyítják/bebizonyítjuk, hogy ebből a csodálatos történetsorból nem sok lehet igaz. De a mesék és mondák világa a mienk, magyarságunk, emberségünk legrégibb tartópillérei, ezek nélkül nem élhetünk teljes életet. Arra valók ma is a könyvek (még az internet világában is), hogy elvarázsolják a kis olvasókat, észrevétlenül nyerjék meg őket annak a kimeríthetetlen „mesefolyamnak”, tudásforrásnak, amit a könyvek világa áraszt, és fog árasztani – meggyőződésem szerint – száz év múlva is. Olvasóvá lehet nevelni, de leginkább önkéntes olvasással „nevelődni” kell. Ezt az igényt kell elérni az iskolának.

Könyvek nélkül lehet ugyan élni – mint sajnos sokan bizonyítják –, de nem érdemes!