Heltai Jenő

(Heltai Jenő édesapja…) Ez a csöndes szerény, szűkszavú ember jóval több figyelmet szentelt élete során a könyveknek, mint az üzletnek. Azt mondják oldalakat tudott idézni fejből Goethe és Schiller írásaiból, s nem múlhatott el nap, hogy a családi asztalnál írókról és irodalomról valamilyen formában szó nem esett volna.

Ebben a légkörben a gyerekek is korán rákaptak a könyvekre, magyar és német nyelven egyaránt olvastak, mindent ami éppen a kezükbe került: mesét, indiántörténetet, verset, elbeszélést, regényt. Heltai Jenő szívesen emlegette, hogy már kisiskolás korában olyan „felnőtteknek való igazi regényt” is olvasott, mint Jósika Miklós A csehek Magyarországon című könyve. „Nem emlékszem belőle másra – írja évtizedek múlva élete első nagy olvasmány élményéről –, mint egyik főalakjának, Komoróczynak nevére. Ez a név ma is gyakran eszembe jut, kivált éjjel, olyankor, amikor hiába töröm fejemet Shakespeare vagy Molière valamelyik hősének nevén.”

Apjának könyvtára kimeríthetetlen volt. Tízéves korában már – ahogy maga mondta – „nyakig ült” a német klasszikusokban. S milyen csodálatos összjátéka a körülményeknek: ha Goethe világából fölmerült, és kiment az utcára – Toldi költőjét láthatta. Eleven valóságban a német irodalom vonzásából egyszerre az élő Arany gravitációjába zuhant.

Ezekre a hajdan volt gyermekkori találkozásokra csak megilletődve  tudott emlékezni: „A magyar ég kegyes volt hozzám, megengedte, hogy gyermekkoromban majdnem minden nap lássam azt a fehérhajú, kedves, szelíd öregurat, aki a mi időnk legnagyobb költője, Arany János volt. A Tudományos Akadémia komoly és fagyos épületében volt a hivatala  is, lakása is, én pedig szüleimmel a szomszéd ház negyedik emeletén laktam. A Duna-parti sétaterekre való szaladgálás közben szoktam vele találkozni. Mindig nagy tisztelettel bámultam rá, ma is jól emlékezem egyszerű fekete ruhájára és puha fekete kalapjára. Köszönni nem mertem neki, holott nagyon szerettem volna. Nem tudtam róla semmit, de éreztem, hogy ő az Akadémia utca legkülönb embere. Anyámtól tudtam meg, hogy nagy költő, híres ember. Életem első híres embere! Mikor az iskolában a Toldit tanulni kezdtük, nem élt már.

Az Akadémiából temették, az utca gázlámpáit gyászfátyollal borították be. Ott voltam a temetésén, erre sokáig büszke voltam.

De legfényesebb csillag, gyermek- és ifjú éveinek „nagy fehér bálványa” Jókai volt. „Jókai gyermekkorom és fiatalságom” – írta egy helyütt.

Jókaiban mindent szeretett és csodált. Jókaiért rajongott. Kedves, lompos kutyájukat Baján az Aranyember kutyájától Almirának nevezte el.

Amikor kisiskolás korában a palavesszőről áttért a tollra, olyan ibolyakék tintát vásárolt, amilyent Jókai használt. Amikor ebbe a tintába először belemártotta a tollát, Jókai nevét írta le. A keze írását is utánozni próbálta….

…Alig látszott ki az iskolapadból, már kész életterve volt. Olyan, amelyiken aztán később nem is változtatott. „Tizenkét éves koromban elhatároztam, hogy költő és újságíró leszek…– emlékezik.

Amikor apám arra figyelmeztetett, hogy Schiller már tizenhárom éves koránban verseket írt, azzal mentegetőztem, hogy még csak tizenegy esztendős vagyok.

Tizennégy éves lehettem, amikor első versem egy ifjúsági újságban megjelent. A vers címe Életbölcsességek volt. Kár volt meg nem őriznem, ma negyvenkét éves koromban talán tanulhatnék belőle egyet-mást.”

Heltai Jenő (1871-1957) író, költő, újságíró.