Mezey Katalin

HOGYAN TANULTAM MEG OLVASNI? Mintha egy halacskától kérdeznénk, hogy hogyan tanult meg úszni? Nem emlékszem rá. Sőt, mintha mindig is tudtam volna.

De ha jobban belegondolok, azért vannak nyomok… Három éves lehettem. Nyár volt, bátyámmal a kertészetben, az iroda árnyékában ültünk a gyepen, körülöttünk kosarakban őszibarack piroslott, előttünk újságpapírral kibélelt gyümölcsös ládák. Egy-egy karton lap volt a kezünkben, amelyeken három-négy különböző nagyságú lyuk sorakozott. Ezekbe beleillesztettük az őszibarackokat és úgy tettük ládába. Külön ládába az első lyukba illőket (a legnagyobbakat), külön a másodikba, külön a harmadikba. De a ládákat kibélelő újságpapírok is foglalkoztattak minket. Olykor jobban is, mint a barackszortírozás.

Emlékszem, hogy egy címoldal tetejére, baloldalt egy kitátott szájú arcot nyomtattak. Mintha torkaszakadtából ordítana. Alatta egy hosszú kar szaladt végig a papíron, és a kar végén lévő kéz kinyitott lakatot markolt. A hosszú kar fölött pedig nyomtatott nagy betűkkel ez állt: „SZABAD SZÁJ”. Valószínű ez volt az első két szó, amit elolvastam, ma is magam előtt látom a betűit. A kisgazdapárt vicclapjának a címe volt ez, szüleim, mint mezőgazdaságban dolgozó emberek, a kisgazdák újságját járatták. (1946 nyarát írtuk.) Jobb kezemmel megérintettem az ajkamat, majd ordításra tátottam a számat és karomat messze nyújtva kiáltottam: „szabad száj”. Odasiető anyánk gyors simogatással nyugtázta teljesítményemet, majd a lapot visszaterítette a ládába.

Első saját könyveimre is határozottan emlékszem: „Saláta Sára” volt az egyik címe, és minden oldalát a zöld szín uralta. Ezekkel a sorokkal kezdődött: „Saláta Sára elment a vásárba / fidres-fodros, bidres, bodros /zöld selyemruhában…”

Másik emlékezetes „első könyvemet” Károlyi Amy írta: „Mennyei körhinta” volt a címe, sötétkék borítóján arany vonalakkal rajzolódtak ki a csillagképek. De a legfontosabb, amelyből eleinte anyánk olvasott fel nekünk estelente, a „Süss fel Nap!” című népköltészeti és mesegyűjtemény volt. Ebben olvastam először kedvenc versemet, a „Kóró és a kismadár” címűt, meg a „Cinege góga, hol voltál”-t, amelyről sok évtizeddel később azt mondta Weöres Sándor, hogy saját verseit szívesen odaadná, ha ő írta volna ezt az egyet. És ebből olvasta fel anyánk Vas Laci meséjét is, amelyben mindig megborzongatott a sárkány mondókája: „Tudtam, tudtam Vas Laci, mielőtt még megszülettél, hogy nekünk meg kell mérkőzni”. Mintha én lennék Vas Laci, mintha nekem mondaná a sárkány.  Ebben a könyvben találkoztam először a „Két egyforma királyfi” történetével is, amelynek hatásáról elég, ha elmondom, hogy több mint harminc évvel később színművet írtam belőle. Így borulnak össze az ember feje fölött a fontos emlékek.