László Noémi

MIT OLVASTAM KÖLYÖKKOROMBAN A gyerek korai kedvenc olvasmányai leginkább az otthonában vagy a nagyszülőknél heverő könyvek közül kerülnek ki. Ezért valószínű, hogy csak az egy korban vagy akár egy generációban felnőtt gyerekek első olvasmányélményei hasonlóak.

Persze, akadhatnak „örök” klasszikusok, nálunk, magyaroknál esetleg az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk vagy Benedek Elek mesekönyvei, tágabb körben a Grimm mesék, a Nagy Indiánkönyv, Milne, Charles Dickens vagy Dumas regényei, és így tovább, amelyeket viszonylag sokan felsorolhatnánk gyerekkori kedvenceink között.

Én Fodor Sándor Csipike, a gonosz törpe és Csipike, a boldog óriás meseregényeivel kezdtem az olvasást, emlékszem, hogy a történet mellett Rusz Lívia csupaszín rajzai is elragadtak és a böngészést igencsak megkönnyítette az, hogy a könyvet jó nagy betűkkel szedték. Csipike, Kukucsi, Tipetupa, a Rettenetes Réz Úr sokáig segítettek a délutáni kötelező alvásidőt valahogyan átvészelni. Esténként viszont verseket olvastunk, húgommal kettesben Weöres Sándor Bóbitájának vagy Lúdanyó meséinek – magyarra fordított, angol gyerekvers-gyűjtemény – darabjait olvastuk, mondtuk, kántáltuk, néha ordítottuk egymásnak. Vagy azon versenyeztünk, ki tudja a „Tó vize, tó vize csupa nádszál, egy kacsa, két kacsa odacsászkál” szövegét gyorsabban és még annál is gyorsabban mondani. Ugyanakkor a Bóbita és a Lúdanyó illusztrációit is egyszerűen imádtuk, megbabonázott bennünket a szövegekkel járó képi világ, a könyveket rongyosra forgattuk és sokszor próbáltuk a „rajzokat” lekoppintani. Emlékszem Hervay Gizella Kobak-meséire, Csoóri Sándor gyerekverseire, Irgum-Burgum Benedekre, Méhes György Veronkájára, Marton Lili Jutka a nagyvilágban című lányregényére is. Ezek a könyvek kerültek elő otthon, a suliban pedig a tancitól kaptam néhány pöttyös és csíkos könyvet, amit nagyon szerettem, de egyikük címére sem emlékszem már. Nagyanyámék Tasnádon laktak, náluk töltöttük a nyarakat, amíg meg nem haltak és a szüleim el nem adták a házat. Nagyanyáméknál halásztam ki a könyvek közül egy kékborítós, aranybetűs könyvet, Az ezeregyéjszaka meséit, amin édesanyám is alaposan végigmehetett, mert elég sok lap hiányzott belőle… idegesítő volt, hogy a Bagdadi kalifa mesének hiányzott a vége, a Seherezádés történetnek az eleje és Szindbád utazásai is hézagosnak bizonyultak. Tasnádon olvastam az Arany mesekönyvet is, meg egy rózsaszín regényt, Doktor Doolittle és az állatok címmel, amit tulajdonképpen azért kezdtem olvasni, mert tetszett a borítón grimaszoló majomfigura. Aztán negyedik elemista koromban kezembe akadt a Winnetou, és az ezt követő négy évben Old Shatterhand voltam és szinte csak ezt a könyvet olvastam – a dologba persze időnként beleszóltak a háziolvasmányok, melyekre sajnos vagy hál istennek egyáltalán nem emlékszem, talán így álltam bosszút amiatt, hogy muszáj volt elolvasni őket. Csak a Légy jó mindhalálig maradt meg, az a könyv annyira szomorú volt, annyira fájt, és az Egri csillagok, amit egy idő után J.F. Cooper indiánregényeivel felváltva olvastam agyon. Ezután következtek a testőrregények, Jókai regényei, Victor Hugo Nyomorultak című, vaskos kötete, a Robinson, Vuk, Egy jenki Arthur király udvarában, David Copperfield, A vadon szava, Az éneklő kutya, Boróka néni kincse, Puskák és galambok – körülbelül ezekkel telt a gyerekkorom. Boldogan.