Erős Kinga

OLVASNI JÓ! Soha nem gondoltam, hogy egyszer elmesélem, leírom, hogy én hogy tanultam meg olvasni. Mert bizony ez nem volt diadalmenet! Kisgyermekként nagyon szerettem a meséket, leginkább Andersen és a Grimm testvérek meséi tartoztak kedvenceim közé, de bármennyire is kíváncsi voltam rájuk nem tudtam önállóan elolvasni őket, ezért folyton a szüleimet nyaggattam, hogy olvassanak nekem. Azt reméltem, ha majd iskolás leszek, megtanulok olvasni, és akkor és annyi mesét olvasok, amennyit csak akarok. De másként történt.

Kisiskolásként gyűlöltem az olvasás órákat, mert nehezen tudtam kibetűzni a szavakat, minden betű olyan egyformának tűnt, és ráadásul amint hangosan kellett kiolvasnom őket, folyton ugrálni kezdtek, én pedig csak makogtam. Így hamarosan az olvasást találtam a legutálatosabb időtöltésnek, a kínok kínjának, s ez sokáig nem változott. Teológus koromban a retorika tanárom állapította meg, hogy diszlexiás lehettem, de amikor engem tanítottak olvasni, még mit sem tudtak erről a tanulási zavarról. Elkönyveltek tehát okos gyereknek, aki rosszul olvas, s a felnőttek abban reménykedtek, ha sokat olvastatnak hangosan, vagyis módszeresen kínoznak, biztos fejlődni fogok. De nem fejlődtem semmit tíz éves koromig.

A betűk világába véletlenül keveredtem mégis, s az unalom lett tanítómesterem. Vakbélgyulladással műtöttek, a lábadozás sokáig tartott, én pedig menthetetlenül unatkoztam hosszú napokon keresztül. A szobámban volt egy üveges könyves szekrény, amely roskadozott apám gyermekkori könyveitől, s amelynek üvegajtaját én utoljára óvodásként nyitottam ki, de akkor, nagy unalmamba mégis ráfanyalodtam, és kivettem belőle Vulpius Haramiák kapitánya című regényét, s olvasni kezdtem. Ráérősen magamban betűzgettem a szavakat, s mind jobban élveztem a haramiák kalandjait. Amikor a könyv véget ért, újból elkezdtem olvasni, kilencszer olvastam el egymás után, s amikor már végképp eluntam, csak akkor kerestem újabb olvasnivalót. Attól kezdve faltam a könyveket, válogatás nélkül mindent elolvastam, amihez hozzájutottam, s amikor a felnőttek olykor megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, mindig azt válaszoltam, hogy nem tudom, mert nem mertem kimondani: hivatásos olvasó. Hát így lettem kritikus!