Szakonyi Károly

HOGY TANULTAM MEG OLVASNI? – ELSŐ OLVASMÁNYAIM Még nem tudtam olvasni, amikor apám megvette nekem Mikszáth Kálmán Fakadó rügyek című elbeszélés kötetét meg Rákosi Viktortól a Korhadt fakereszteket. Az utóbbi a ’48-as szabadságharc hősi cselekedeteiről szólt, mindkét könyvben illusztrációk voltak, ezek ragadtak meg míg csak el nem juthattam a szövegekig a keménytáblás, szép kötetekben.

Úgy emlékszem, gyorsan megismertem a betűket, és az első elemik karácsonyi szünetei már az olvasás bűvöletében teltek. Mert azután is inkább könyveket kaptam játékok helyett. Apám sokra tartotta az irodalmat, böngészte az antikváriumokat vagy vásárolt az időnként felbukkanó könyvügynököktől. Így került a kezembe May Károly Winnetouja, de hasonlóképpen Ady bordó vászonba kötött egybegyűjtött versei. Kilencévesen pedig Petőfi összessel ajándékozott meg házitanítóm, Sümegi Tóth Tivadar, a Móricz Zsigmond patronálta költő. Azt írta be ajánlásként, hogy Ha elhagytad majd a mesék világát, olvasgasd ezt a könyvet és tanuld meg becsülni a költészetet. De volt néhány mű anyám leánykori könyvtárából is, ezek közül legtöbbet a Robinzont (sic) forgattam. Ma is megvan, gerince már lemállott, látni a pőrén maradt ív végeket, de a borítón ott a félelmetes jelenetet ábrázoló színes kép, a háborgó tengerből a sziklás partra vetett riadt Robinsonnal, és a messzi háttérben látható süllyedő hajóronccsal. A belső illusztrációk is megunhatatlanok voltak. A Singer és Wolfner adta ki Defoe és Campe után a magyar ifjúság számára Sebők Zsigmond átdolgozásában 1905-ben. A kalandok lenyűgöztek, a lakatlan sziget meghódítását minden mandulagyulladásos ágyban fekvés idején végigizgultam. Volt egy másik érdekes könyv is, bizonyos Henry S. Landor tollából, számos eredeti fényképpel és rajzzal, az Utazás a rejtelmes Tibetben. Egy festőművész utazó feljegyzései 1898-ból, aki nem kis bátorsággal járta be a sok veszélyt rejtő országot. A világot megismerni pedig ott volt egy vaskos, rengeteg fényképpel illusztrált kötet, tábláján egy óceánjáróval és a kiterített földgömbbel, a Sebők Imre doktor Öt világrészen keresztül című munkája. Ennek révén eljuthattam a sivatagba, az Atlanti óceánra, New Yorkba, Japánba, Afrikába, találkozhattam a föld népeivel. Végtelen elmélyültséggel olvastam, megszűnt a külvilág, helyette ott volt a betűk világa. Kamaszodván aztán eljutottam Mikszáth és Jókai regényein át az akkor még javarészt élő írókig. Móricz Zsigmond, Kosztolányi, Tersánszky, Karinthy Frigyes, Tamási Áron, Nyírő József vezettek el aztán a klasszikusokhoz.

Csehovot az egyfelvonásos groteszkjeivel ismertem meg, Gogolt meg a Tarasz Bulbával. Az oroszok közül ez a kettő volt eleinte befogadható, Dosztojevszkijhez, Tolsztojhoz még idő kellett. Persze az igazi Csehovhoz is. Turgenyevet meg Lermontovot, Gorkijt is már csak gimnazista koromban kezdtem olvasni, ahogy R. M. du Gard Thibault családját vagy Thomas Mann könyveit. De szerettem M. Andersen Nexö Szürke fényét vagy a Nobel-díjas lengyel W. Reymont Parasztokját. Ezek mind a tanuló időmhöz tartoztak. Ahogy R. Rolland Jean Christophe című, akkor tizenkét füzetből álló, Beethoven-szerű zenei tehetségről szóló regénye is.

Nem sorolom tovább. A kezdet volt ez, ismerkedés a világból teremtett világgal. A kapu, amin át eljuthattam a magaméba.