Szakolczay Lajos

„Á” BÖTŰ Első olvasmányélményem, ha jól emlékszem, a képolvasás volt. Ugyanis amikor valamelyik gyereket – négyen voltunk testvérek – a betegség ágyba döntötte, anyánk mindig a Petőfi (1860-as?) díszkiadást nyomta a kezünkbe, hogy nézegessük az illusztrációként is becses kőrajzokat. Petőfi-verset, mert egyiket-másikat (Reszket a bokor…) apám tán százszor is fölolvasta, már óvodás koromban tudtam, de írni és olvasni csak első osztályosként tanultam meg.

Bár a szöszke kisfiút szeretve-dédelgetve sokat magyarázott, némelykor betűket kanyarítva egy kockás papírra, az épp akkor érettségizett szomszédlány, Csipet is. (Csipetnek szólított, nekem is úgy kellett hívnom őt.)

Nagykanizsa, Szemere utca 4. Kefegyár, Hajdinahántoló Üzem. Hatalmas udvar, ott laktunk apám révén hatan egy szoba-konyhás szolgálati lakásban. Talán mindössze ötven szedett-vedett könyvünk volt. Meg az irtózatos szegénység. Szegény Tabányi Margit, aki vénlányként az egész életét a tanításnak szentelte, mennyit fogta az első osztályban (Vécsey utcai iskola) a kezemet, hogy a „d” betű hasát, ne jobbra, hanem balra kanyarítsam. Otthon meg édesanyám ült mellettem a konyhaasztalnál – közben három kistestvérem többnyire ordított –, hogy fejemet simogatva ezredszer elmagyarázza: „kisfiam, nem „á” bötű (engem utánozva a szó végén fölvitte a hangsúlyt), hanem „á” betű (jelezvén a kiejtésben a szóvégét követő megcsihadást). Fogalmam sincs, hogy mint ragadt meg fejemben a szögedies kiejtés. A nyílt „e” és a zárt „e” kiejtését akarva-akaratlan tudtuk, de hogy a Dunántúlra, legalábbis Kanizsa környékére nem annyira jellemző „özés” miként ült meg az agyamban, máig sem tudom.

Hatéves koromban már tudtam írni-olvasni, s nyolc-kilencévesen (versszerűen) fogalmazni is. Gyerekfejjel – nyilván semmit nem értettem belőle – már elolvastam Fejtő Ferenc Érzelmes utazását és Márai Sándor Füves könyvét (az első kanizsaiként volt meg a „könyvtárunkban”, a másik író jelenléte rejtély). Karácsonyra, ha a családi kassza megengedte, némelykor könyvet kaptam (sajnos nem irodalmi értékeket). Viszont pár forintért Totola bácsi Teleki utcai magánykönyvtárából – kölcsönzésből tartotta fönn magát a tolószékes öreg – annyit olvashattam, amennyit akartam. Fölfaltam Karinthy Frigyes kék táblás életműsorozatát, s ezen fölbuzdulva kezdtem el a versek mellett konferansziékat is írni.

Tízéves lehettem, amikor a Szemere utcából elköltöztünk a Dózsa György utcai lakásba (nagymama házában már volt két szobánk, de a fürdőszoba itt is hiányzott). Hogyan, hogy nem, egyszer csak rákaptam József Attilára. Éjjel-nappal verseit olvastam. Volt, hogy magányomban, volt, hogy édesanyámat megörvendeztetve, vigasztalva. Szegény hetente nyolcvan orvosi köpenyt mosott és vasalt ki a honvédségnek, hogy valamicske pénzhez jusson a család (apámat – erős, indulatos ember volt – épp akkor rúgták ki a MASZOLAJ-ból). Könnye az izzadsággal együtt a tekenőbe hullott, s hallgatta a konyha-sámlin ült megtébolyult fiát: „Harminchat fokos lázban égek mindig, s te nem ápolsz, anyám…”

Máig sem értem, hogy mit akartam kegyetlenségemmel. Utólag visszagondolva – talán fölegyenesedni!