Nagy Koppány Zsolt

ÁBEL UTAZÁSA A KOPONYÁM KÖRÜL Az olvasással kapcsolatos első, és sokáig talán legmeghatározóbb élményem nem az egészen korai időszakhoz és magához az olvasni tanuláshoz kötődik, hanem egy későbbi időponthoz, az elemi második vagy harmadik osztályához, ha jól emlékszem.

Ebben a zsenge korban kezdtem ugyanis olvasni Tamási Áron Ábel című könyvét – fogalmam sincs miért, biztos imponálni akartam vele az osztálytársaimnak, mármint azzal, hogy egy majdnem egykilós könyvet olvasok elmélyült, komoly figyelemmel. Mivel amúgy is az volt rólam a vélemény, hogy papnak való, értelmiségi kölyök vagyok, igyekeztem kipolírozni egy kicsit ezt a nyolc-kilencéves gyermekek számára akkor még büszkén vállalható képet.

Nekigyürkőztem hát, megemeltem a könyvet, és intelligens arccal olvasni kezdtem. Olvastam, olvastam, és lassan felbosszankodtam. (Azoknak a keveseknek, akik – még – nem olvasták az Ábelt, elárulom, hogy Tamási egyes szám, első személyben meséli el a történteket, Ábel nevében.)

Néhány tucat oldal után letettem a könyvet, és gondolkodni kezdtem, majd egyszer csak – immár kellően összezavarodva és felpaprikázódva – kirohantam a szobámból, egyenesen magyar nyelv és irodalom szakos tanár édesanyám elébe, aki íróasztalánál éppen iskolai dolgozatokat javított. Dühtől remegő, elfúló hangon hoztam tudomására, hogy a sokáig nézegetett (mintegy előre ízlelgetett – ahogy az későbbi olvasásaim során ínyenc szokásommá vált) Ábel: egy nagy marhaság.

És ugyan miért? – kérdezte derűsen az anyukám, akinek derűjénél csak tanítani szeretése és akarása volt nagyobb, és máris láttam megcsillanni szemében az oktatás kedves fényét.

Elmondtam hát neki, hogy bármennyit is gondolkozom, egyszerűen nem értem: ha a szerzőt Tamási Áronnak hívják, a regény főhőse viszont az Ábel névre hallgat, akkor miért van egyes szám első személyben az egész?! Vagy Tamási volna Ábel? De akkor miért hívják Tamásinak? Esetleg Ábel azonos Tamásival? De akkor miért nem Áronnak hívják a főhőst? És így tovább és tovább. Harcoltam, kiabáltam, érveltem, és szerény logikai következetességgel, ámde annál nagyobb lelkesedéssel veszekedtem.

Szegény anyukámat ugyancsak nehéz feladat elé állítottam: elmagyarázni egy ifjonci nebulónak, hogy mi a helyzet a fikcióval, a lírai énnel, meg hogy mi a viszony az elbeszélő, a főszereplő és a szerző között, nem könnyű dolog; ráadásul velem sem lehetett bírni: mikor már értettem vagy érteni véltem, akkor sem voltam hajlandó elfogadni és megérteni, hiszen jófajta prekamasz dac munkált bennem.

A könyvet aztán – lenyugodván – végigolvastam, és egy idő után már nem zavart annyira a fenti probléma: kezdtem a stílust szeretni. Évekkel később újraolvastam (aztán évekkel később megint újra), és midőn saját könyveimet kezdtem írni, éppen ez a szerző–narrátor–főszereplő-trióval folytatott játék vált egyik stílusjegyemmé: segítségével az irodalom talán legtávolabbi, legjátékosabb és legészpörgetőbb vidékeire jutottam el. Szép mulatság volt, köszönet érte Tamásinak.