Ekler Andrea

AZ OLVASÁS ÖRÖME Mióta az eszemet tudom, vonzottak a betűk, szavak. Gyermekként úgy gondoltam, az írás egy különös kód, amellyel az emberek titkos üzeneteket küldenek egymásnak.

Hogyan tanultam meg olvasni? Nem is tudom pontosan, csak úgy megtörtént. Sok érdeklődő gyermekhez hasonlóan kérdezgettem a betűket, s egyszer csak – mintegy varázsütésre – a betűk szavakká, mondatokká álltak össze. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy amikor felfogtam: tudok olvasni, felbolydult körülöttem a világ. Az még nem lett volna zavaró, hogy minden írást elolvastam – persze fennhangon –, amit láttam, a problémát inkább az jelentette, hogy az olvasás örömét feltétlen szerettem volna megosztani másokkal is. Egész pontosan: mindenkivel. Tanítottam hát a testvéremet, aki pólyás lévén, gyakran elaludt; a sorba rendezett mackók, babák, párnák sem reagáltak kellő lelkesedéssel, így más áldozatokat kerestem. A játszótéri gyerekeket, a postás bácsit, a közértes nénit, az utcaseprőt, az óvó néniket, a dadust, a rokonokat, s amikor már mindegyikük figyelme lankadni kezdett, idegen emberekkel elegyedtem szóba az utcán. Szüleim úgy gondolták, sürgősen tenniük kell valamit, mert ez az állapot tarthatatlan. Így előbb-utóbb mindenkitől könyvet kaptam ajándékba. Bevált. Olvastam, olvastam, olvastam. Mindent, ami a kezembe került. Amikor iskolás lettem, felfedeztem a könyvtárakat is. Elvarázsolt világban éltem, amely menedéket is jelentett, egy szigetet, amelyet nem a hétköznapok hordaléka hozott létre. Egy ideig lemondtam arról, hogy ennek örömét megosszam másokkal.

Rövid időre. Ugyanis a fiam szerint azért lettem kritikus, mert annyit olvastam, hogy muszáj volt helyet csinálni a fejemben az újabb olvasmányoknak, ami csak akkor volt lehetséges, ha írtam arról, amit olvastam. De az is lehet, hogy visszatért a gyermekkori bolondériám vagy el sem múlt soha…