Steklács János: Írásbeliség kultúkákon át.

Nyomtatási nézet

A Nemzetközi Olvasástársaság Világkongresszusa Manilában 2004 július 26-29

„A kongresszus ahhoz szeretne hozzájárulni, hogy nagyobb legyen az egyetértés az emberek között. Ez a szándék pedig vitathatatlanul nagyon aktuális napjainkban. Ez az egyetértés esélyt adhat nekünk, hogy megismerjük egymást egy kicsit jobban, hogy tanulhassunk egymás kultúrájáról és örömet találjunk abban, és hogy ünnepelni tudjuk a kultúráink közötti hasonlóságokat és különbségeket, amelyek emberré tesznek minket.”

(Részlet Rizalinda C. Labanda köszöntőjéből)

A Fülöp-szigeteki Olvasástársaságot (RAP) már másodszor érte az a megtiszteltetés, hogy házigazdája legyen a Nemzetközi Olvasástársaság (IRA) által szervezett világkongresszusnak, amely a társaság fél évszázados fennállása óta sorban a 20. volt. Legutóbb 1980-ban látta vendégül az ázsiai ország a világ öt kontinensének írásbeliséggel foglalkozó kutatóit, szakembereit.

Fort Santiago, Intramuros, Manila

Genus loci

A választott helyszínhez tökéletesen illett a kongresszus fő mondanivalója, amely szerint a multikulturalitás, mint az egész világon egyre inkább elterjedő jelenség egyik legfontosabb közege az írásbeliség. A másként élő és gondolkodó emberek elfogadásához pedig nélkülözhetetlen, sőt az egyetlen út egymás megismerése, nyitottság a világ minden kultúrája irányában. A kongresszuson mindannyian átéltük, hogy a választás miért esett éppen a filippínók hazájára. Az „Ázsia mosolya”-ként emlegetett országban ugyanis több mint száz nép illetve népcsoport él, és mintegy ötven nyelvet, dialektust beszélnek. Az ország hivatalos nyelve a filippínó és az angol, mindkét nyelv használatos a hétköznapokban, ám az utcákon csak angol nyelvű feliratokat látni. A több mint hétezer szigeten (a pontos számot ők sem ismerik, hiszen az állandóan változik) élő Fülöp-szigetekiek túlnyomó többségben, (96 százalék) római katolikusok, muzulmánok a déli szigeteken élnek, elenyésző számban.

Az ország fővárosa, Manila, a hajdani spanyol gyarmatbirodalom ázsiai fővárosa sokarcú, egyszerre nyújt káprázatos és elszomorító, látványt, egy időben európai, ázsiai és amerikai hangulatával. A város nyolc különböző hangulatú, kultúrájú egykori önálló városrészből áll; Metro Manila, Makati, Pasay, Marikina, Qezon city, (a hajdani főváros) Caloocan, Pasig és Mandaluyong, amelyek már nevükben is sugallják a levegőből is áradó, leírhatatlan sokszínűséget.

a Manila Katedrális, előtérben egy jeepny, a jellegzetes Fülöp-szigeteki taxi

A manilai Egyetem táncosai

fővárosi utcaképek

A kongresszusnak a Edsa Shangri-La Hotel adott otthont, a nyugati ember számára meghökkentő, szokatlan (de nem megszokhatatlan), osztályon felüli kényelmével, szépségével és vendégszeretetével. A hatalmas épületkomplexum tökéletesen alkalmasnak bizonyult mind a plenáris összejövetelek, mind a kiscsoportos szekciók számára. A kongresszus egy egész szintet vett igénybe, ahol a regisztráció, a több szervezetet, céget (leginkább könyvkiadókat) bemutató pavilonok is helyet kaptak.

Magyar plakátok a regisztrációs pultnál

Mabuhay

A rendezvény első eseménye, a kongresszus nyitó ünnepsége lenyűgöző volt. A Manilai Egyetem kórusa, zenekara és tánckara kezdte a híres Mabuhay-tánccal, amely évszázadok óta a vendégek fogadásának a rítusa a Fülöp-szigeteken. A tánc végén a színpadon ülő vendégek, az elnökség tagjai megkapták nyakukba azt a virágkoszorút, amely oly jellegzetes szokása a térségnek.

A következő műsorszám ugyancsak különleges volt. A mintegy negyven résztvevő ország népviseletébe öltözött 5-8 éves gyerekek énekelték: „mi vagyunk a tegnap álmainak gyermekei”, mintegy előrevetítve a kongresszus egyik legfontosabb gondolatát, a gyermekek írásbeliségét valamint gyermekirodalom semmi mással sem pótolható funkcióit. A résztvevőket ezután Joselitó Atienza, Manila polgármestere, Neptali Gonzales, Mangaluyong város polgármestere valamint Edilberto de Jesus, a Fülöp-szigetek oktatási minisztere köszöntötte. Ezt követően került sor a megnyitó beszédre, amit MaryEllen Vogt, a Californiai Állami Egyetem oktatója, a Nemzetközi Olvasástársaság soros elnöke mondott el. Őt követően a szingapuri Allan Luke tartotta a megnyitó előadást. A Nyelvek és írásbeliség Ázsiában című plenáris előadása elsősorban országa oktatási modelljéről beszélt, nevezetesen, hogy országában hogyan zajlik a háromnyelvű olvasástanítás angol, mandarin és maláj nyelven. Ezen kívül szólt még arról is, hogy hazájában miként manifesztálódik az angol nyelvű kultúra, hogyan alakulnak a nyelvpolitikai jelenségek az ázsiai országokban.

a nyitó- és záróünnepség képei

(alul: ahogyan minket látnak)

A plenáris ülést követően, az ebéd után kezdődtek a szekcióülések, amelyeket a következő témákban hirdettek meg: oktatási stratégiák, korai írásbeliség, második nyelv tanulás, írásbeliség a családban, az olvasás mint a tanulás eszköze, olvasási problémákkal küzdő gyermekek oktatása, írás-olvasás tanárok, olvasás és írás kapcsolata, eljárások, módszerek, multikulturális oktatás, elmélettől a gyakorlatig, gyermekirodalom, mérés/értékelés, tanárképzés illetve egyéb területek. A szekciók címei azért fontosak minden világkongresszus estében, mert jól mutatják, hogy melyek azok a területek, amelyek a legnagyobb érdeklődésre tartanak számot a szakemberek körében. Amennyiben ilyen szemmel olvassuk át a szekciók címeit, azt tapasztaljuk, hogy a hangsúly egyre inkább a gyermekkori írásra, olvasásra, gyermek és írásbeliség, gyermek és irodalom kapcsolatára helyeződött át.

A szekcióülések hat helyszínen folytak párhuzamosan. A szünet után kutatási beszámolókkal folytatódott a program, majd ismét a szekcióülések következtek. Minden megszólalót először a helyi olvasástársaság egy-egy képviselője köszöntött, illetve mutatott be. Az első napon került sor az én előadásomra is, amelyben arra vállalkoztam, hogy bemutassam egy nemrégiben Magyarországon végzett felmérés eredményeit, amelyben az írásbeliség komplex, integrált értelmezése alapján vizsgáltuk fiatal felnőtt férfiak alap- és funkcionális írott nyelvi képességeit. A hallgatóság nagyon aktívnak bizonyult a rendelkezésre álló majd másfél órát teljesen kitöltöttük, az észt, amerikai és helyi kollégák érdeklődő kérdéseivel illetve beszélgetéssel. (Európából csupán öten vettünk részt, négy országot képviselve; egy angol fiatalember, két észt és egy cseh kolléganő valamint jómagam.) Az esti fogadás szintén egy életre szóló élmény volt, a helyiek jóvoltából megkóstolhattuk a térség igazi ízeit, és a műsorban láthattuk, hallhattuk kultúrájukat.

A következő napokban a szekcióüléseké volt a főszerep. Ezeket típusuk szerint szekció előadásként, kutatási beszámolóként, szimpóziumként valamint műhely beszélgetésként hirdették meg a szervezők. Az ülések mindig több helyszínen folytak párhuzamosan, tematikailag a legnagyobb sokszínűség jellemezte őket. Elhangzottak esettanulmányok arról, hogy a különböző környezetben hogyan dolgoznak együtt a legkülönfélébb szociális, kulturális hátterű gyermekkel a szakemberek. Számomra a legérdekesebbnek azok voltak, amelyek a bennszülöttek írás-olvasástanításával foglalkoztak, nevezetesen, hogy hogyan lehet az ősi törzsi kultúrát párhuzamosan tanítani esetenként az angol nyelvvel és az angol nyelvű kultúrával együtt. Erről szólt például a Fülöp-szigeteki Egyetem oktatója, Marie Tess Paqueo Andoy előadása.

A kutatási beszámolók többségében az oktatással kapcsolatos kutatások mellett a szocializációnak, a szociokulturális háttér vizsgálatának jutott a legfontosabb szerep. A kaliforniai Cecilia Palma Del Rosario például A csendes-óceáni válaszfal áthidalása: a szociokulturális faktor és a szocializációs célok befolyása a San Francisko-i filippínó bevándorló családok körében című előadásában mutatott rá, hogy hogyan érvényesülhet a nyelvi hátrány, a stigmatizáció, a gyarmatosított népek habitusa egy-egy esetben a bevándorló családok életében.

a manilai Nemzeti Múzeum épülete

A nemzeti hősről, Rizalról elnevezett park a város főterén

(az ország jellegét meghatározó helyi-ősi, spanyol és amerikai befolyásból itt az utóbbi látszik)

Amint már utaltam rá a fentiekben, számomra meglepő volt, hogy mennyire a központba került a gyermekirodalom szerepe a kongresszuson. Így például a gyermekirodalom helyzetéről, jelenéről és jövőjéről szólt a kongresszus égisze alatt megrendezett Gyermekirodalmi Fesztivál, ahol színészek, kutatók, tanítók és gyerekek részvételével zajlottak a programok. A rendezvényen képviseltette magát az IBBY (Gyermekkönyvek Nemzetközi Testülete) helyi szervezete a PBBY is. Nemcsak előadások foglalkoztak gyermek és irodalom kapcsolatával, hanem előadást is láthattunk, amelyben A majom és a teknős meséjét adták elő a gyerekek. Az adaptáció sikeréhez nagyban hozzájárult az is, hogy a népmesét angolul játszották a gyerekek, ám a jelmezek, a díszlet, a hangszerek, a színpadi mozgás hitelesen idézte a mese távol-keleti, ázsiai hangulatát. A gyermekirodalommal foglakozó kiadók szakemberei is szép számmal képviseltették magukat. A kongresszus egyik fő szponzora, a Scholastik Kiadó jelmondata maradt emlékezetes számomra, mert érzésem szerint nagyon lényegre törően fejezi ki célját: „Minden gyermek lehet sikeres! Álmodom róla! Várok rá! Hiszek benne!”

A kongresszus helyének kiválasztása rendkívül szerencsés volt. A közvetlenül átélhető, szinte tapintható kulturális, nyelvi, etnikai kavalkád, a múlt, jelen és talán jövő együttes jelenléte tökéletesen megfelelt az esemény fő mondanivalójának, küldetésének. Az is kétségtelen, hogy a lenyűgöző környezet legtöbbünk számára felejthetetlen élményt jelentett. Továbbá az is bizonyos, hogy a szerzett szakmai ismeretek, élmények hosszú hónapokra, akár évekre is „feltöltötték” a részvevőket. Az egyetlen problémát abban éreztem, hogy az előadók és a résztvevők többsége helyi volt, illetve az Egyesült Államokból érkezett. Ennek oka elsősorban a magas útiköltség, a nagy távolság és a viszonylag magas regisztrációs díj lehet.

2006-ról beszélgetve…

David Hernandez, (IRA alelnök 2006-ban) jómagam és Timothy Shanahen

jelenlegi alelnök (elnök 2006-ban

Viszontlátásra

Az utolsó napon délelőtt még folytak a szekciókban az előadások, programok. A záró plenáris ülésre 13 órakor került sor. Ezen felszólalt Richard L. Alington, a Nemzetközi Olvasástársaság vezetőségének tisztségviselője, aki méltatta a kongresszust, és tanulságokat, következtetéseket próbált levonni az eltelt három nap programjaiból, előadásaiból. Őt Charles Temple követte aki az Írásbeliség és társadalmi változás, avagy mit tegyünk, ha hazaértünk című előadásában több példákat mutatott be a nemzetközi gyakorlatból, a világ szinte minden részéről, kitérve a RWCT-program (Olvasás és írás a kritikus gondolkodásért) aktuális eredményeire. Ezt követően a jövőé volt a főszerep. Timothy Shanahan, és jómagam következtünk. Timothy a Társaság alelnöke, aki 2006-ban fogja betölteni az elnöki tisztet, beszélt a jövőbeli tervekről, a következő világkongresszusról, amelyet elnöksége alatt Budapesten fog megrendezni a Nemzetközi Olvasástársaság. A rendezvény házigazdája pedig a Magyar Olvasástársaság lesz. Ezt követően került sor arra a szimbolikus kézfogásra, amely a stafétabot átadását jelenti, majd engem ért az a megtiszteltetés, hogy a Magyar Olvasástársaság követeként és nevében meghívjam a résztvevőket hazánkba. Ehhez Köves Tamástól a Meeting Hungary képviselőjétől kapott anyagot használtam fel. Végül a kongresszus résztvevői Magyarországról, Budapestről szóló rövidfilmet óriás kivetítőkön láthatták. El kell mondanom, hogy nagyon kellemes meglepetést okozott számomra az a hihetetlen érdeklődés, rokonszenv, amivel hazánk iránt viseltettek a kongresszus résztvevői. Ezt tükrözte többek között az is, hogy a kongresszus első szava filippínó nyelven hangzott fel, de a búcsúzás magyarul: Viszontlátásra Budapesten!

Vissza a tartalomjegyzékhez