Tölgyesi József: Fonay Tibor, egy "könyves" tanár-író emlékezete

Nyomtatási nézet

Száz évvel ezelőtt született a múlt század második felének egyik nagy formátumú pedagógusa, közéleti személyisége, aki a neveléstudomány minden területén aktívan és eredményesen működött. Az utókor nemcsak pedagógusként, hanem szakíróként is számon tartja: élete során harminckét önálló kötete, füzete, valamint közel félezer cikke, tanulmánya jelent meg. Élete kettős vonzásban tellett el: tanított (ha nem is mindig iskolaszerűen, mert pedagógusok tanítójaként dolgozott évtizedeken át; tanfolyamokat vezetett, előadásokat tartott, konferenciákat szervezett) és írt. Íróember volt abban az értelemben is, mint ahogyan a XIX. század második felétől a nép- és polgári iskolai tanítók, tanárok hivatásbeli kötelességüknek tartották, hogy a tanító- és tanáregyesületek helyi és országos kiadványaiban, a Néptanítók Lapjában, a Nemzetnevelésben, majd a Köznevelésben és sok más lapban hallassák a hangjukat, különösen, ha jobbító szándékkal a „végekről”, a kis tanyai, pusztai, kisközségi iskolák gondjairól szóltak. Ők valóban a pedagógia sűrűjében voltak: tanítók, népművelők, megbecsült közéleti emberek, akik számára a hivatás egyet jelentett a mindent felvállaló és a megoldást önként teljesítő kötelességgel. Közülük az egyik: Fonay Tibor.

***

A fonyódi szülői háztól 1911-ben indult el életútja és 1999-ben, Tapolcán fejeződött be. Hét évtizeden át szolgálta a pedagógiát, s mellette számos olyan tevékenységet végzett, amelyek így együtt (és külön is) számos szakmai-közéleti elismerést hoztak számára, s azt a megbecsülést is, amelyet munkatársaitól, barátaitól kapott.

Valamennyi tevékenységének „hozadékai” azok az írásai is, amelyekben történészi pontossággal regisztrálta a pedagógia, a közélet, a különböző művészeti területek történéseit, s állandó késztetéssel ösztönzött a jobbító szándékú változtatásokra: javasolt, tervezett, s ami tőle tellett: tette is úgy, hogy az mindig példa lehetett.

Néptanítói, gyakorló iskolai tanítói oklevele, általános és középiskolai tanári diplomája és számos továbbképzés alapozták meg elméleti tudását, amelyet a gyakorlatban eredményesen tudott alkalmazni. Szakmai előadásai éppoly népszerűek voltak, mint a közéletről, a művészetekről, a lokálpatrióta irodalomról vagy a helytörténetről szólóak. S természetesen írásai is, amelyek a harmincas évektől egészen a kilencvenes évek végéig sűrűn követték egymást a helyi, regionális és országos lapokban, folyóiratokban. Számos interjú készült vele, amelyekben nem önmaga érdemeit sorolta fel, hanem az éppen aktuális témáról fejtette ki nézeteit.

Első írásait első munkahelyéről, a Balaton-felvidéki kővágóörsi elemi népiskolából küldte nemcsak helyi, hanem országos lapoknak is, többek között a Nemzetnevelésnek. Olyan elkötelezetten és szenvedéllyel szólt például a kis falu szociális viszonyairól, a néptanítók helyzetéről, hogy a harmincas években már néhány cikke alapján nemcsak közismert szerzővé vált, hanem vitára, hozzászólásokra késztette pályatársait is. (Sőt, egyik írásából még sajtóper is sikeredett: az akkori hatalom nehezményezte a falusi élet nehézségeinek megjelenítését.) Szociográfiai megközelítésű írásai új színt jelentettek a pedagógiai szaksajtóban. 1938-ban a Nemzetnevelés az Értékeink rovatban mutatta be a huszonhét éves tanítót: „Nem egy cikke szélesen gyűrűző visszhangot váltott ki […] s jöttek a cikkek azóta is a pedagógia színes világából, gyakorlati eredményekről, elméleti meglátásokról, szociális és sajtóproblémákról, s a katolikus tanügy aktuális kérdéseiről. Könyvszemlék és kritikák és tanító-írókról írt irodalmi portréi teszik egésszé a sort. Ma is munkatársa és cikkírója a Nemzetnevelésnek. Írt még a Dunántúli Tanítók Lapjába, a Veszprémi Hírlapba és a Tapolcai Ujságba. Az 1934. évi országos díszgyűlés a Szent István Társulat előadói pulpitusán találja […] mely előadása párbeszédes formájával és élénk példáival magával ragadja a hallgatóságot és megérdemelt sikert arat.”

Ebben az időszakban került kapcsolatba a Balatonalmádiban iskolaigazgató Váth János íróval (aki félszáz regényt, novelláskötetet publikált), Finta Sándorral és a Nemzedékek Kiadó számos más szerzőjével. Később is, élete végéig, kereste és megtalálta a kapcsolatot azokkal a lokálpatrióta és országos nevű írókkal, költőkkel, képzőművészekkel, népzenekutatókkal, akik a Balaton-felvidékhez és szülőföldjéhez, Somogyországhoz kötődtek.

Első könyve (Nevelési kérdések címmel) 1941-ben jelent meg, akkor, amikor a kolozsvári tanítóképző gyakorló iskolájának tanítója és a képző tanára volt. Ezt több módszertani füzete követte, amelyek kolligátumként jelentek meg A népiskolai módszertan kis tükre címmel. 1943-ban a pápai tanítóképzőben tanított, majd 1946-ban Révfülöpön igazgatóként vezette az általa alapított általános iskolát. (Az alapítás történetét, Keresztury Dezső akkori miniszter, Illyés Gyula és mások látogatását naplójában örökítette meg, majd később feldolgozta több írásában.)

***

Munkaköreiben (körzeti, majd megyei felügyelő, művelődésügyet irányító vezető, pszichopedagógus, lapszerkesztő) végzett szakmai munkája tapasztalatai, tervei állandóan írásra késztették. Közel két és fél évtized múltán, 1968-ban jelent meg újabb kötete, Az elszürkülés veszélye, amelyről és a pedagógusokat nemcsak veszélyeztető, hanem valós szakmai elszürkülésükről hónapokon át folyt a vita a szaksajtóban. Fonay Tibor ismét „felrázta” a pedagógiai közvéleményt. Mellékesen, de nem marginálisan azzal is, hogy 1967-ben, a Magyar Pedagógiai Társaság alakuló ülésén, javasolta a megyei tagozatok, mint szervezeti egységek létrehozását. (Máig tartóan bölcs, gyakorlatias javaslat volt: a tagozatok fontos és eredményes részei a társaság életének.) Sok vidéki pedagógus a tagozatokban találta meg szakmai közéletisége lehetőségeit, s módot találtak arra is, hogy e tanácskozások alkalmával, valamint a helyi és más lapokban véleményt nyilvánítsanak.

A pedagógia gyakorlatából vett és az abban gyökerező írásai nemcsak a teoretikus, hanem a szervező, publikáló Fonay Tibor habitusát is kialakították róla. Rendszeresen dolgozott a Veszprém megyei napilapnak, s ez jó terep volt számára ahhoz, hogy a pedagógiai témák mellett a megye irodalmi hagyományaival, könyvismertetésekkel, képzőművészeti örökségekkel is foglalkozzon. Írt többek között Tatay Sándorról, Egry Józsefről, Lipták Gáborról, Radnóti Miklósról, Gárdonyi Géza és Szabó Dezső Veszprém megyei emlékeiről, s a mindennapok pedagógiája olyan témáiról, mint a tanulók túlterhelése, a gyakorlati foglalkozások szerepe, a tanítás feltételei, a programozott oktatás, nevelési problémák, és sorozatot írt a Szülőknek a nevelési tervről címmel.

***

A hatvanas, hetvenes években saját teendőit elsősorban a pedagógusok szakmai képzésének, önképzésének segítésében látta. Világossá vált számára az, hogy a tanügy-igazgatási változások közepette is a legfontosabb a pedagógus személyisége, amelynek minősége, a neveléshez-oktatáshoz való viszonya alapvetően meghatározó. Tanfolyamok, komplex gyakorlati szemináriumok, nyári továbbképzések, pedagógiai klubok, szakmai kirándulások, megyei pályázatok és kiadványok adták meg ehhez a segítséget.

Három kiadványsorozat is kötődik nevéhez, az ugyanebben az időszakban indult Veszprém megyei Művelődésügyi Szemle, s szerkesztőként a Megyei Pedagógiai Híradó és ez utóbbi kiskönyvtár sorozata. Az ezekben megjelent több száz cikk, tanulmány, tucatnyi kötet szerkesztői menedzselése, a szerzői gárda folyamatos bővítése révén egy olyan elméleti és gyakorlati pedagógiai ismereteket átadó alkotó közösség jött létre, amely képes lett új irányba vezetni Veszprém megye pedagógiai, szakmai és közéletét.

Ebben funkciói is segítették: titkára volt a Magyar Pedagógiai Társaságnak, elnöke a megyei tagozatnak, a Veszprém Megyei Neveléstörténeti Társaságnak, az Egry József Emlékbizottságnak. Számos írásában és előadásában foglalkozott e szervezetekkel, többek között azért is, mert felismerte, hogy a pedagógusoknak a katedrán túlra is kell tekinteni: legyenek résztvevők a pedagógiai közéletben, legyenek következetesen aktívak értelmiségi létük megélésében.

***

Pedagógiai gondolkodásában, kvázi neveléstudományi eszmerendszerében a változó személyű, színterű és hatású nevelés dominál. Nézeteit az 1978-ban megjelent Szülőkről szülőknek című kötetében fejtette ki, amely tanulmányok sorozatából áll. Ezt követően sűrűn követték egymást a pedagógia színes világát megjelenítő kötetei, amelyekben saját életútjának eseményei, sikerei és konfliktusai is megjelennek.

Személyes hangvételű írásai nemcsak hiteles tükörképei a mindenkori pedagógiának, hanem élményszerű olvasmányok is anekdotákkal, olyan apró kis történetekkel fűszerezve, amelyek megjelenítik az adott kor hangulatát. Az Egy tanító vallomásai (1986), a Vallatom a történelmet (1991), az Egy népművelő visszanéz (1993) című kötetei az életút különböző szakaszai és munkássága különböző területei eseményeinek szépírói eszközökkel történő megfogalmazása. Ezeken túlmenően három életrajzi kötetben írta meg a pedagógiához, pályatársaihoz, a közoktatás-politikához való viszonyát, s azokat a benyomásait, élményeit, amelyek számára emlékezetesek voltak. E három kötet már alcímében is előrevetíti, miről is olvashat az, aki kézbe veszi ezeket: Pedagógiai ellenponttan: üröm és öröm a pedagógiában. 1. Az üröm: nemszeretem történetek (1995); Pedagógiai ellenponttan: üröm és öröm a pedagógiában. 2. Az öröm: a pedagógia aranyderűje (1996); Egy élet naplója: visszhangosan (1996).

Művelődéstörténeti kötetei anyagának forrásvilága a szépirodalom és a képzőművészet, közelebbről Révfülöp és környéke írói, költői, képzőművészei, és azok az emlékhelyek, amelyek az alkotókhoz kapcsolódnak. Még a negyvenes évek második felében került ismeretségbe a Badacsonyban élő, alkotó Egry József festőművésszel: képei rendszeres vásárlója, beszélgető társa volt. Az ő ösztönzésére alakult meg az Egry József Emlékmúzeum Baráti Köre, amelynek éveken át elnöke lett. Kiállítások, megemlékezések, kiadványok kezdeményezőjeként is számon tartja az utókor. Két könyvben örökítette meg Egry-kutatásai eredményeit és a baráti kör történetét: Egry József badacsonyi évei (1989); Egry József második élete; Az Egry József Emlékbizottság és az Egry József Emlékmúzeum Baráti köre története (1994).

Szépirodalmi vonatkozású köteteiben főképpen olyanokat örökített meg, akikhez barátság, ismeretség fűzte, vagy pedig egy-egy találkozás lett az apropója annak, hogy írásával emléket állítson az utókornak. De ezekben helyet kaptak olyanok is, akik valamilyen más kötődésűek voltak: a táj érdekes, emlékezetes személyiségei. Az Emberek a tájban (1989), a Révfülöp partjainál (1991) és az Irodalmi őrjáraton Tapolca és környékén (1995) címűek tartalmazzák ezeket az írásait.

***

A több száz cikke, tanulmánya köréből és a róla, vele kapcsolatban írottak közül több kötetet állított össze. Ezek amolyan szembenézős könyvek: milyen kérdések, témák foglalkoztatták, illetve kortársai (recenzensek, a munkásságával foglalkozók) hogyan értékelték személyét, műveit, tevékenységét. Szerencsésen ötvözte az én és a ti kettősségét, azt, hogy keretbe foglalva úgy tudta megjeleníteni az évtizedek ilyenféle „hozadékait”, hogy ezek által szimbiózis-írásokban jelenik meg az élete. Nem szerénytelenség ez, hanem megint csak a kornak, pedagógiájának és közéletének olyan megjelenítése, amelyben ott sűrűsödnek azok az események, személyek, amelyek és akik részesei voltak az ő életének. Kortárs tablók is ezek, mert e kisebb-nagyobb írásokban felidéződnek egykor volt (vagy éppen még ma is élő) tanítók és tanárok, óvónők, szakfelügyelők, igazgatók, számos alkotó pedagógus és pedagógia közeli írók, költők, népművelők. (Egykor majd talán egy szociológus vállalkozik arra, hogy feltérképezze Fonay Tibor kapcsolati hálóját abban az idő- és térdimenzióban, amely a múltnak több rétege, hiszen az 1931 és 1999 közötti évtizedekben hány és hány politikai kurzus, nevelési és oktatási törvény, tanterv, oktatásirányítási modell váltották egymást!)

E témájú könyvei: Életem ahogyan enyhe jóindulattal azt mások látták I. (1994), II. (1997), III. (1998); Társszerzők között (1995).

Egész életét végig kísérte a könyvek iránti vonzalma, az olvasás iránti igény, a könyvek, szakmai folyóiratok írásai révén az önképzés. Erről nemcsak tanulmányai, könyvrecenziói, nagy kötetszámú saját könyvtára tanúskodnak, hanem azok az írásai is, amelyekben időközönként aktuálisan szót emelt a korszerű tankönyvekért, a szakmai könyvek kiadása körüli anomáliák ellen, a pedagógusok és a diákok olvasási szokásai jobbításáért, a szülők nevelési könyvekkel történő ellátásáért. A veszprémi megyei pedagógiai intézetben szerkesztőként nemcsak folyóiratot, hanem könyvsorozatot is indított a pedagógusok számára, mert az volt a véleménye, aki szakcikket, tanulmányt, könyvet ír, az a diákok nevelésében, oktatásában (alaposabb, strukturáltabb) tantárgy-pedagógiai, módszertani kultúrája révén eredményesebb munkát tud végezni. Képzésnek, önképzésnek tartotta az írást, s folyóiratokban és két könyvében is szót emelt ezekért: A képzés és önképzés útjain (1993); Könyvet a kézbe! (1994).

***

Több mint fél évszázadon át (haláláig) Révfülöp volt az otthona: innen járt vidéki munkahelyeire évtizedeken át. Ez a „vidékiség” azonban szellemi nyitottságot adott számára, s egyéni beállítódása, sokirányú érdeklődése révén többet látott meg a pedagógia és a világ történéseiből, mint azok, akik nap mint nap a változások középpontjában voltak, de „elment mellettük a történelem”. Az a csendes tóparti villalakás, amelyet csak egy röpke tekintet választ el a Balaton vizétől, meghitt élettere, alkotó műhelye volt. Hivatalos ügyekben járók, pedagógusok, a szakmai közélet képviselői, jó barátok, újságírók, rádió- és tévériporterek, „könyves” ismerősök, révfülöpi és környékbeli lokálpatrióták, egykori kollégák és tanítványok sűrű ajtónyitogatásai jelezték, számukra ő nem egyszerűen csak a szakma doyenje, hanem jó barát, szíves vendéglátó és társalgó, aki, ha ki sem mozdul, mégis benne van az események középpontjában. Belevitte önmagát leveleivel, a lapokban, folyóiratokban megjelent írásaival, könyveivel és ezek visszhangjaival, szerteágazó érdeklődéséről valló tervezeteivel, javaslataival.

Mindegyik vele való találkozásnak megvolt a lélekmelegítő, izzást hozó derűs légköre. „Mindig vallottam, hogy a pedagógus nem zárhatja be magát iskolája négy fala közé. Egész lényével, minden idegszálával jelen kell lennie a társadalomban is. Én ennek az elvnek a jegyében próbáltam élni” – mondta abban az interjúban, amelyet nyugdíjba vonulása (1975) után adott a Köznevelésnek. Egy másik Köznevelés-interjúban írta Vati Papp Ferenc: „Ha Fonay Tibor megjelenik valahol, ott egy fokkal magasabbra emelkedik a hangulat.” Mindezek emlékei is ott sorjáznak a Révfülöp partjainál (1991) című kötetében, amely első volt a szintén általa kezdeményezett Révfülöpi kiskönyvtár sorozatban.

***

Fonay Tibor munkássága neveléstörténetünk öröksége. Ő annak a néptanító nemzedéknek egyike, akik a harmincas években, az ÁDOB-os (Állástalan Diplomások Országos Bizottsága) időszakban indultak el pályájukon. Számukra természetes volt, hogy álláspályázatok tucatjait kellett megírni, mire – számtalan esetben csak évek múlva – próbaidős, ideiglenes, helyettes, óraadó vagy végleges tanítók lehettek. Hivatástudatuk és a pálya megbecsülése személyes indíttatásukból, neveltetésükből, a tanítóképzők szellemi hatásából és a falu népe, gyermekei felemelkedéséért vállalt küldetéstudatukból fakadt.

Életútjának fontos tanulsága, hogy a pedagógus, aki arra vállalkozik, hogy egész életében tanítson, soha ne szűnjön meg azért tenni, hogy képezze önmagát, s legyen ereje ahhoz, hogy „a szellem napvilága” mindig ragyogjon benne.

Pedagógiai, képzőművészeti, irodalomtörténeti tudományos és ismeretterjesztő publikációi, kéziratban maradt anyagai jelentős munkát adnak majd az utókor bibliográfusának, a munkássága majdani értékelésére vállalkozó nevelés- és művelődéstörténésznek.

Napjaink pedagógiájában, sajtójában is elevenen él munkássága. Révfülöpön, a Miklós Tamás által szerkesztett Villa Filipben, valamint a Révfülöpi Képek című lapban számos egykori írását közölték. Rá emlékeztetnek azok a kiadványok is, amelyek életútja egy-egy állomása alkalmából jelentek meg, legutóbb, születése 100. évfordulóján, amely alkalomból Révfülöpön előadással és kiállítással idézték fel munkásságát.

Vissza a tartalomjegyzékhez