Érdekes módon Benedek Elekeket hosszú ideig nem foglalkoztatta a tankönyvírás.
Először 1906-ban írt (pontosabban írtak több szerzőtársával) a gazdasági ismétlő iskolák számára olvasókönyvet, majd 1907-ben Apponyi felkérésére egy „közjogi tévedésektől” mentes, nemzeti szellemű tankönyv megírását vállalta el.
1909-ben megjelent a Történelmi olvasmányok című tankönyve. Ezt Apponyi szándékai szerint lefordították az összes nemzetiség számára.
A bécsi udvar reakcióját elsődlegesen Schönaich közös hadügyminiszter álláspontjából ismerhetjük meg. A hadügyminiszter szerint:
„Ez a könyv, amely mind a történelmi igazságnak, mind a tárgyilagosságnak híjával van annál is inkább kelthet általános és különösen katonai természetű aggályokat, mert a serdülő ifjúságnak íródott, és a jelenlegi vallás- és közoktatásügyi miniszter hivatali elődje hivatalos jelleget adott neki… nem felel meg az ifjúság számára írt történeti olvasókönyv legelemibb föltételének sem… megengedi magának, hogy saját állama elő uralkodójának kormányzatát bírálja… Az egész könyvön végigvonul a gyűlölet és megvetés hangja az uralkodó dinasztiával szemben. Ahelyett, hogy… a kötelező, de különösen Magyarország lakosságában mélyen gyökerező dinasztikus hűséget ápolná az ifjúság szívében, ez a könyv csak arra alkalmas, hogy dinasztia ellenes, a megdönthetetlen viszonyokkal elégedetlen, az állam érdekében valódi munkára képtelen nemzedéket neveljen.”
(Farkas Mária: Benedek Elek népiskolai tankönyveiről. Idézi Farkas Mária. Könyv és Nevelés, 1909. 4. sz. 74-75. p.)
A következmények több szempontból is figyelmet érdemelnek. Bécs kérlelhetetlen, a magyar kormány ingadozik. Egyedül csak Benedek Eleknek van határozott véleménye. Amit mond, és ahogy mondja „benne van” Benedek egész életfilozófiája:
”A könyv meghalt. Csúf halállal halt meg. Tűzbe dobták-e, Dunába dobták-e, nem tudom. A kiadó polcáról eltűnt. Ama példányait, melyeket Apponyi a püspököknek küldetett el – pardon tévedtünk! Visszakérték, s azok is meghaltak csúf halállal. Zichy 1910. szeptember 27-i válaszában közölte a miniszterelnökkel, hogy Benedek Elek könyve „sajnálatos elnézésből a szabályszerű bírálat nélkül került hivatali elődöm idejében forgalomba, és intézkedtem, hogy a használatban lévő példányok bevonassanak.”
(Idézi Farkas Mária: Benedek Elek népiskolai történelemkönyveiről. Könyv és Nevelés, 1909. 4. sz. 78. p.)
Érdemes szó szerint idézni Zichy miniszter „igen bizalmas válaszát” a bécsi udvarhoz:
„Nagyméltósági gróf, Miniszterelnök Úr!
Folyó év július 25-én 4174 szám alatt kelt nagybecsű átiratára válaszólólag van szerencsém Nagyméltóságodat a hadügyminiszter úr megnyugtatására végett is tisztelettel értesíteni, hogy Benedek Elek „Történelmi olvasókönyv” című abban érintett könyve sajnálatos elnézésből a szabályszerű bírálat nélkül került hivatali elődöm idején forgalomba, és intézkedtem, hogy a használatban lévő példányok bevonassanak.
Gondoskodni fogok annak szakszerű megbíráltatásáról és megfelelő átdolgoztatásáról.”
(Idézi Benedek Marcell i.m. 231. p.)
A történelmi-politikai megalkuvásnak e példája talán a XX. és XXI. században is figyelmet érdemel.
A könyv megírása és a fentiekben említett bécsi elutasítás száz év távlatából is figyelmet érdemel.
RÉSZLET A KÖNYVBŐL
„Az Olvasónak
A magyar nemzet ezeréves életének legszomorúbb tavaszán fogtam e könyv írásába: az első fejezetek egy-két keserű kiszólását ez magyarázza. Azzal az érzéssel ültem íróasztalomhoz, hogy e könyv írói pályám utolsó könyve lesz – halálom után, ha nyilvánosságra kerül. A vörös fergeteg elviharzott, úgy tetszik, dereng a magyar ég, nem kell az írásomat az asztalfiókban rejtegetnem. Az ország színe előtt róhatom le régi adósságomat ama nép iránt, amely ezer évig őrizte, védte a keleti határt, s jutalma: „honját a hazában” nem leli. Úgy állítom az ország színe elé a székely népet, amilyennek gyermekifjúságomtól életem alkonyáig láttam: erényeit nem túlzom, hibáit el nem titkolom. Gyermekifjú koromban e népnek élete kedves, mosolygó idill, férfikormomban – s főleg étem alkonyának idején – dráma. Lélekrendítő dráma. A népem élete is, az enyém is. Az olvasó választhat hajlandósága szerint a két könyvre nőtt történet közül: idill az egyik, dráma a másik. Ám jól esnék, ha amazt nem mosolyogná le, ettől nem riadna vissza.
A Nagykunság földjén, Tóth János kedves barátom meleg fészkében, folytattam s fejeztem be könyvemet. Reggelenként kaszálgattam, kapálgattam: így tápláltam az őserőt, az édes anyaföld legdrágább ajándékát. Így tudtam megóvni testemet, lelkemet az elernyedéstől. Kaszálgatás, kapálgatás, Kelet felé sóhajtozás, közbe-közbe irogatás, körülöttem a hontalanságomnak, lelkem felétől elszakadt árvaságomnak nehéz bánatát enyhítő meleg szívek – legyen áldott a Móricz tanyai ház, annak gazdája, minden lakója.
Móricztanyán, 1920 szeptember végén.
Benedek Elek.”
Előző fejezet:
Szerkesztői levelek Következő fejezet:
Fejezet képei és videói