Apponyi Albert (1846-1933) a századforduló utáni évtizedek meghatározó politikusa volt, 1906 és 1910 között vallás- és közoktatásügyi miniszter. Ő kérte fel 1907 októberében Benedek Eleket a Néptanítók Lapjának szerkesztésére. Kettőjük baráti kapcsolatára jellemző, hogy meglátogatta Trianon után Benedeket egy alföldi tanyán.
„… Tegnap nevezetes napja volt a Móricz-tanyának. Régi hívét jött meglátogatni Apponyi Albert. Nem csak érzem, tudom is, hogy nekem szólt a látogatás: megvigasztalni engem, a hontalant… Mert Apponyit nem lángelméje, nem világhíres műveltsége teszi közöttünk a legnagyobbá: ő a legmelegebb, leggyöngébb szívű ember mindnyájunk között. Lángész és meleg szív: Istennek e két adományában van az ő nagysága, minden más magyar ember nagyságán felülemelkedő.
Gyermek nem lehetett boldogabb, mint amilyen volt ez a nagy ember, amikor bejártuk a kertet, meg a tanyát. – Nini cseresznye! Örvendezett a legnagyobb magyarban a gyermek, a nosza, neki a fának, szedegette a ropogós piros cseresznyét – ó de pompás, ó, de jó! Tovább mentünk, mendegéltünk. – nini eper! S eperésző gyermek hajlékonyságával hajolt le nagyhírtelen, s szedte szedegette az ananász epret. – Nézed ezeket a paszuly meg hagymatáblákat – mondja Tóth János – ezeket mind Elek ültette, kapálta. De Apponyi nem csodálkozott ezen. Az ő nagy esze és nagy szíve megértette, hogy nekem, a hontalannak, testi és lelki szükség a mezei munka. – Szegény Elek, sokat szenvedhet a lelked, sokat… S mondta ezt olyan meghatottsággal, mintha bennem látná megtestesülni a hontalanná lett milliók sok és nagy szenvedését.
Egynapi pihenőre jött Apponyi, de bizony nem volt az pihenő. Alig ebédeltünk meg, a kertben, a tanyán kun-magyarok tengere hullámzott. Lóháton, kocsin, gyalog zarándokoltak férfiak, nők, gyermekek: látni, hallani a legnagyobb magyart. Jöttek, hogy megtöltse reménnyel, hittel csüggedező szívüket.
– Csodálatos, csodálatos – rebegi minduntalan. – Íme a néplélek örök rejtelem. A reménységnek egy vékony szálát hoztam haza Párisból. Azt hittem nagy kiábrándultság fogad, s ím megható szeretettel, bizalommal találkozom mindenütt. – Míly felséges szép volt a beszéde! Künn a tanya udvarán. Isten szabad ege alatt! Mély ámulattal csüngöttek szózatos ajkán! És megteltek a szívek hittel, szebb jövendő hitével. Csodát művelt a nagy ember. A legnagyobb magyar…
Ma reggel utazott el. Én kísértem a vasúthoz. Korán kirepültünk a kisújszállási állomásra. Kedves ligetecske a pályaház átellenében. Ott sétáltuk el a várakozás idejét. Ez az óra felejthetetlen óra. Ki mondja, hogy aggastyán a legnagyobb magyar? A mesebeli örökifjúság ő.
– Látod, én szeretek élni. Én úgy szeretem az életet... És hiszem, hogy bevetethetem az ígéret földjére a népemet. Hiszem, hiszem.
Megszégyenülten néztem magam elé. Ha ő hisz a nemzet feltámadásában, szabad-e nekem kételkednem ebben?”