Fekete István (1. kép) a dunántúli Göllén (2-3-4 képek ) született. Apja ugyanott a két tanítós iskolában „főtanító” és kántor volt. Életrajzíróiról tudjuk, hogy apja a néppel, a községgel azonosságot vállaló pedagógus volt. Illetményföldjén maga is gazdálkodott, ismerte és azonosult mindazokkal a gondokkal, mellyel a falu közössége nap mint nap szembesült. Gyermekeit is ebben a szellemben nevelte. István gyermekkorát a falu, a természet szeretete határozta meg. Ismerte az állatokat, a madarakat, az erdőt, a természetet. Barátai mezítlábas parasztgyerekek voltak. A parasztemberek, a természet az állatok szeretete meghatározta egész életét, de leginkább írói tevékenységét.
Szülei hagyták a mozgékony, de természetszerető gyerek csintalan életét, legfeljebb akkor került elő a mogyoróvessző, ha az már elkerülhetetlen volt. Apja kemény ember volt, mindent megtett gyermekeiért, de elvárta, hogy a mester gyereke példát mutasson a faluban.
István öt és féléves korában már iskolába járt, mert nem akarta elhagyni legkedvesebb barátját Puska Pétert.
Apja a főtanító belegyezett, de Ferenc megbánta „döntését”.
Tanítója ugyanis – apja kívánságára – semmilyen kivételben nem részesítette. A vagány, bátor, – apja foglalkozása (korabeli kifejezés oskolamester) nyomán „Mesterpistának” hívott – kisfiú az iskolában gátlásos és zárkózott lett.
Az iskola börtön volt számára. Az erdőt, mezőt, a természetet szerető szeretete. Élete végéig szenvedélyes környezetvédő volt.
Különösen a madarakat kedvelte. Nyílván ehhez hozzájárult az is, hogy édesapja is érdeklődött a madarak iránt Ezzel kapcsolatban Hermann Ottóval is levelezésben állt.
A göllei élet szabadsága után szenvedést jelentett számára, hogy a negyedik osztály után, apja kaposvári iskolába íratta. Életrajzában így emlékezik meg göllei távozásáról:
„Tele lett a szemem könnyel s szájam a könnyek savanyú izével… Elmentek hát a lovak, elmentek a kutyák, a porban fürdőző verebek s a fecskék az istálló fészkéből, elmegy az éjszakai kutyaugatás, a baglyok huhogása a templomtetőn…Elmegy az iskola., amelyet most már egyszerre nagyon szerettem, a galambok a padlásról, a cinkék az őszi almafákról, a zsidócsillag az alkonyi égről, a kanász-kürtszó a reggelekről s a Göncölszekere a nagy göllei égről…Elmegy Kisrét, elmegy a Palánkos, elmegy a Potyondi malom, de a sánta molnár mama is, elmegy az öreg doktor, Wachsmann bácsi, talán ki a borzongató temetőbe; elmegy Vinkó Borcsa néni és Bencze Rozi néni…elmennek a vasárnapok és hétköznapok…Elmennek a Puska gyerekek, Berta Jancsi, Péter, Laci, Jóska, Pali, mind-mind elmennek, végül elmegy a falú poros sáros utcáival – volt vagy három -, és vágyaimat, álmaimat, az utca porában apró lábnyomaimat betemeti majd a szél.” (Fekete István: Ballagó idő i.m. 17. p. )
A göllei szabadsághoz szokott kisfiú nem érezte jól magát Kaposváron, pedig édesapja éppen gyermekei továbbtanulása miatt költözik a városba.
„Mesterpista” nem szeret Kaposváron, így aligha véletlen, hogy a gimnázium első félévében három elégtelen osztályzatot kapott.
Apja, aki szigorúsága ellenére megértő apa volt, a gimnáziumból a kisebb követelményeket támasztó polgáriba, majd felső kereskedelmi iskolába íratta, ahol már kitűnően tanult. 1914-ben jelent meg első verse a Zászlónk (5a-5b képek) című katolikus ifjúsági lapban.
1917-ben behívták katonának, 1918-ban hadiérettségit tett, majd Debrecenben és Magyaróváron a gazdasági akadémián tanult. Az oklevél megszerzése után, mint tartalékos tiszt teljesített szolgálatot. 1926-tól 1941-ig különböző helyeken gazdatiszt. 1926-ban ismerkedett meg Széchenyi Zsigmond híres Afrika vadásszal, akivel élete végégi jó barátságban volt. Ennek egyik bizonyítéka, hogy könyveit pár sor ajánlással rendszeresen megküldte Széchenyi Zsigmondnak.
1941 és 1949 között a Földművelésügyi Minisztériumban a vadászati ügyek előadója. 1949-ben politikai okokból nyugdíjazták. Írásaiból és alkalmi munkákból élt, majd a Mezőgazdasági Múzeum tudományos kutatója. 1950-ben Kunszentmártonban tanított, majd 1952 és 1955 között a halászmester képző szaktanára.
Közben sorra jelentek meg könyvei. 1937-ben megnyeri Gárdonyi Géza regénypályázatán az első díjat, majd 1939-ben ugyancsak az első díjat az Egyetemi Nyomda pályázatán.
Regényeit, tudományos írásait, filmjeit, színdarabjait átjárja a természet szeretete. Különösen népszerűek voltak az ifjúság körébenállatregényei. Írásai, könyvei különösen az ifjúság körében voltak népszerűek.
Életének utolsó heteit lányával Voralbergben töltötte, de talán érezve a közeledő véget onnan is hazavágyott.
Budapesten a Farkasréti temetőbe temették el, de 2004-ben augusztus 14-én újratemették és végső sírhelye szülőfaluja Gölle lett. Temetésén a magyar irodalmi élet képviselői vettek részt.
Életrajzírói, pályatárai a legnagyobb elismeréssel és tisztelettel és szeretettel írnak emberségéről, természet szeretetéről.
Halálának 25. évfordulója alkalmával Bodó Imre interjút készített (Bodó Imre i.m. 8. p.) Magyar Ferenccel az Új Ember főszerkesztőjével, aki így emlékezett meg róla:
„Együtt lélegzel most is a nagy nádasok hajlongó lélegzetével, együtt repülsz a dankasirályokkal, a fecskék villongásával és a sirályok csárogó kiáltásával, mert minden ragyogás és minden hang, kívül és belül, már Te magad lettél. Ha felragyog előttünk a magyar táj egy-egy rejtett szépsége, meglegyint egy mezei virág ritkán érzett illata, felszáll a rőzse füstje egy csőszkunyhó előtt: Veled találkozunk…”
Fia ifj. Fekete István így emlékezett meg apjáról:
„Lénye olyan tiszta, természetes és egyszerű volt, mint írásai. Sikerei nem ragadták el, az elismerő ünneplések nem változtatták meg magatartását. Írótársait sosem kritizálta és azt soha életemben nem hallottam tőle: én ennél jobb író vagyok. Szerénységére és eredeti hivatalához való ragaszkodásához jellemző, névjegye, amelyen sem állt más a neve alatt, mint ez: Okleveles gazda. Nem az, hogy író, nem az, hogy filmrendező. Temperamentumos, szókimondó ember volt, aki nem vágyott „magasabb körökbe” és gyermekkori barátai, beleértve a göllei parasztgyereket is haláláig barátai maradtak. Végtelen nagy szívébe pedig az egész világ szeretete belefért. Énekem ő volt a föld legjobb és legbecsületesebb embere és marad, amíg élek. (Idézi Bodó Imre i.m. 9.p.)
FELHASZNÁLT IRODALOM:
Bod Lajos: Fekete István és Eördögh Tibor barátsága. Összeáll. Koncz István. Kecskemét, 2009. 40 p.
Bodó Imre: Kilencvenöt éve született Fekete István.
=Honismeret, 1995 2. sz. 7-9. p.
Fekete István: Ballagó idő. Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp. 1976. 453 p.
Ifj. Fekete István: Fekete Istvánra emlékezve. Bp. 2005. Móra K. 295.p.
Gáspár János – ifj. Fekete István (szerk.) Töredékek levélhagyatékából és írásaiból. Ajka, 2000
Vati Papp Ferenc: Forrásvidék. Írók, költők gyermek- és ifjúkora. Bp. 1989. Tankönykiadó, 310 p.
