"Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottam az első mesét. Mondója egy növendék leányka, s nem vén banya, mint azt gondoljátok talán. És az első mese után kisírtam-könyörögtem belőle a másodikat, harmadikat, a negyediket –aztán a jó Isten tudja, hányadikat – nem volt többé nyugodalma tőlem. Hól tanulta tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, a lélegzetfojtogató meséknek ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- és kukoricafosztó-estéken szedte föl, s mondta tovább tódítva, cifrázva, én meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel, s végére, ha ért egynek, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem sok-sok este sírva bujkáltam karikás ágyacskámba, mert nem hívták át Rigó Anist — ő volt az én mesemondóm."
(Benedek Elek: Édes anyaföldem i.m. 54.p.).
Előző fejezet:
Kisbacon Következő fejezet:
Székelyudvarhely