A hétvégén egyik kedves, régi barátnémat látogattam meg a gyönyörű, vízparti városban. Náluk is éjszakáztam, program akadt bőven, nagy séták, városnézés, autóval és gyalogosan, remek halebéd, na és persze az elmaradhatatlan, éjszakába nyúló, jóízű beszélgetések.
Természetesen több fénykép is készült, megörökítve ottlétem legremekebb pillanatait.
Vasárnap, tarsolyom helyett, középméretű válltáskámban egy szép darab, aznap reggel kifogott, már előkészített ajándékponty szeleteivel megrakodva, kicsit szomorkásan búcsúzkodtam, majd sikeres felszállás után, az integetés helyett ülőhelyet keresve araszoltam vagonról vagonra, mígnem sikerült kényelmesen elhelyezkednem az egyik kupéban.
A viszonylag rövid vonatút alatt, végiggondoltam a két eseménydús nap történéseit, és arra lyukadtam ki, hazaérkezvén azonnal géphez ülök, írásban is megköszönöm vendéglátóimnak a szíves fogadtatást, és a pazar ellátást.
Így is tettem. Barátném már korábban elmondta e-mail címét, amit nem volt nehéz megjegyezni, mivel vezeték- és keresztnevéből spontán adódott. Az „üzenetke” valóban rövidre sikerült, de minek is cifráztam volna, jócskán kibeszélgettük magunkat a hétvégén. Természetesen megírtam, hogy szerencsésen hazaérkeztem, és hogy ismételten köszönöm a szíves vendéglátást, nagyon jól éreztem magam. A végén még hozzátettem, a fényképeket feltétlenül küldje el.
Másnap reggel az első volt, hogy megnézzem, érkezett-e üzenet, netán fénykép a barátnőmtől.
Nem csalódtam, ott volt az üzenet az újonnan érkezettek között, a legfelső sorban. Így szólt: „Kedves Márti!
Örülök, hogy szerencsésen hazaérkeztél. Sajnos, a fényképeket nem tudom elküldeni, mivel én nem az a „Kata” vagyok, akinek te az üzenetedet eredetileg szántad, csak a nevünk azonos. Ez ugyan elég furcsa, mivel ez nem egy gyakori vezetéknév a Dunántúlon. Minden jót kívánok. Üdvözlettel, ……….Katalin”
Paff lettem. Ezt a blamázst! Valószínűleg nem jól írtam az e-mail címet. Már a leírásakor is gondot jelentett, vajon kell-e pont a barátnőm vezeték- és keresztneve közé, de aztán úgy döntöttem, nem teszek, az én e-mail címemben sincs.
Az üzenet elolvasása után - aminek szellemességén jót mosolyogtam, áldva sorsomat, hogy nem durva visszajelzést kaptam, hanem egy jókedélyű, kedves figyelmeztetést -, azonnal felhívtam telefonon a barátnőmet.
Persze, nevettünk a dolgon, vagyis rajtam, mert az e-mail címébe, az enyémmel ellentétben, mégiscsak kellett volna a pont. Valószínűleg annak elhagyásából adódóan landolt „üzenetkém” másnak a címén.
Ugyanakkor, barátnőm egyre csak azt hajtogatta, hogy biztosan nem jól néztem meg reggel az üzeneteimet, mivel ő már a kért fényképeket előző este „elpostázta” részemre az interneten. Én, amilyen bizalmatlan vagyok magammal szemben, ezt el is fogadtam volna, mármint, hogy feltehetően még félálomban, nem elég figyelmesen néztem meg az érkezett „üzeneteimet”, de azért a biztonság kedvéért rákérdeztem, milyen e-mail címre küldte. Elmondta, hogy természetesen a vezeték- és keresztnevemet használta címként. Most rajtam volt a sor, hogy rákérdezzek: Tettél pontot a két név közé? Hát persze - mondta ő önérzetesen -, hiszen az enyémet is így írom! Na látod - adtam vissza a labdát -, ezt nem kellett volna. Mert én meg nem használok pontot a két név között, az e-mail címemben. Egy pillanatnyi csönd után, ő szólalt meg elsőnek: Akkor tényleg nem kaphattad meg a fényképeket, valaki másnak, hasonló nevűnek küldtem el.
Aztán már csak nevettünk, és nevettünk. Mert ugye adva van két középkorú nő, akik bár használják a technika vívmányait, nem tudnak vele igazán élni, mert annyira földhözragadtak, és egy rugóra jár az agyuk, hogy csak azt tudják elképzelni: ha az én címemet így írják, a másiké se íródhat másként...
Előző fejezet:
Végső diagnózis Következő fejezet:
Virágos jókedvemben