Mester Györgyi novellái

Vak tyúk

Barátságunk ellenére, elfogultság nélkül állíthatom, helyes lány volt. A középmagasnál kicsit nyúlánkabb termettel, keskeny csípővel, hegyes kis mellekkel, karcsú, formás lábakkal ruházta fel az anyatermészet, őszibarack hamvasságú, szív alakú arcát vállig érő, dús, barna haj keretezte, s fekete szeme is barátságosan csillogott csontkeretes szemüvege mögött.

Hát igen. Az egyetlen, ami a külső megjelenését kicsit lerontotta, az a régimódi, szarukeretes szemüveg volt, amit anyjától tizennyolc éves korában kapott, de még huszonévesen is viselt. Azt mondta, megszokta már, és valószínűleg mások is, a szemüveges karakterét.

Váltsál valami modernebb fazonra - kérleltem nem egyszer, és ilyenkor mindig emlékeztettem, hányszor panaszkodott, hogy már nem is lát vele igazán jól. Biztos vagyok benne, nem a pénz volt az oka, hogy nem vett másik szemüveget, csak egyszerűen nem motiválta semmi, hogy változtasson a megjelenésén. Aktuálisan barátja sem volt - már két éve. Ő persze ezt nem hozta összefüggésbe a szemüvegviselettel.

Egy napon, lelkendezve hívott félre közös munkahelyünkön, és elújságolta, megtetszett neki valaki.

- Jaj, de örülök - mondtam, és úgy is gondoltam. Mikor találkoztatok?

Rövid gondolkodás után, hogy merje-e mondani, vagy sem, csak kibökte: még soha.

- Mit beszélsz? Hát akkor honnan az ismeretség? - kérdeztem megrökönyödve.

Mire elmesélte, hogy a buszon, hazafelé menet, az egyik megálló közelében tűnt fel neki a férfi. Akkor már hetek óta nézegette a buszablakból, hogy milyen szépen parkosítják az addig elhanyagolt területet. Facsemetéket, díszbokrokat ültettek, lenyírták a füvet, majd a gyepre padokat állítottak. Folyamatosan kezdték kialakítani a virággruppokat is. Szemet gyönyörködtető volt a sok színpompás virág, ezért is nézelődött arrafelé minden nap. Érdekelte a változás, kíváncsian várta, mivel díszítik még a kis parkot.

Miután rögzítették a padokat, már másnap, feltűnt az egyiken a férfi, aki aztán hamarosan törzsvendége is lett a kényelmes ülőalkalmatosságnak. A körjáratú buszon csak hazafelé menet volt módja arrafelé utazni, de akkor sohasem mulasztotta el, hogy a pad felé lessen. Úgy helyezkedett, hogy az ablakból oda lásson, s bár az öreg okuláré miatt kicsit homályosan, de azt teljes bizonyossággal kivette, hogy a férfi magas, mivel hosszú lábait mindig hanyagul egymáson keresztbevetve tartotta. Szép, sötét haja dúsnak látszott, és hol újságot, hol meg könyvet olvasott.

- Ja, és kutyája is van - tette hozzá barátnőm, mint valami abszolút lényeges, említésre feltétlenül méltó dolgot. A kutya is nagyon okos és szófogadó lehet, mert mindig a pad mellett ül, ugyanazon az oldalon, sohasem szaladgál. Csak ül, és türelmesen várja, hogy a gazdája végre elunja az ücsörgést, vagy befejezze az újságolvasást.

- Már több, mint egy hete - folytatta -, ugyanabban az időben, ugyanott látom a férfit, sosincs vele asszony, vagy gyerek, bizonyára nincs is neki, csak a kutyája, különben otthon olvasná ki az újságot, vagy a könyvét.

- Hogy akarod megismerni, hiszen soha, még csak le se szálltál abban a megállóban - firtattam a dolgot. Nem is arra laktok, hanem a végállomáson. Kíváncsivá tettél, mit fogsz most csinálni?

- Hát először is, veszek egy kutyát - mondta nagy komolyan.

- Mit csinálsz, mi a csudának kell neked a pasifogáshoz kutya?!

- Hát mert feltehetően kutyabolond, és egy közös hobbi, a kutyaszeretet, közelebb hozhat bennünket egymáshoz, segítheti az ismerkedést - mondta fontoskodva, mint aki abszolút jártas az efféle dolgokban, és tapasztalt, mert már alaposan kitanulta minden fortélyát a nagybetűs életnek. Veszek egy kistestű kutyát, hogy a buszon is utazhassak vele - már régen is szerettem volna kutyát tartani -, aztán egy vasárnap, mintha csak véletlenül tenném, vagy váratlanul megtetszett volna a hely, leszállok a parknál, és elkezdek arrafelé sétálni a kutyámmal. Esetleg én is viszek egy könyvet, és leülök mellé a padra. Végül is, a köztéri pad mindenkié - mondta, mintha önmagát vagy engem akarna meggyőzni az ötlet megvalósíthatóságáról.

Nem tudtam megállni, hogy kicsit ne cukkoljam.

- Előbb nem valami mást kellene tenned? - kérdeztem.

- Mire gondolsz? - nézett rám csodálkozva, hogy talán nem tetszik a terve.

- Hát én, a helyedben, először is lecserélném a szemüvegemet, de még inkább vennék egy pár csinos kontaktlencsét. Ma már ez járja, ez a divat.

- Igazad van - bizonytalanodott el. Róla, az ideálomról, messziről is látszik, hogy magas, nyúlánk, szép sötét hajú, intelligens, hiszen olvas, ráadásul még állatbarát is - de mi van, ha én  nem tetszem neki?!

- Nincs veled semmi baj - nyugtattam meg - azon kívül, hogy kicsit gyengén látsz. De hát ahogy mondják, „vak tyúk is talál szemet.” Összejöhet még ez a dolog, de tényleg cseréld le azt az ódivatú okulárét!

Pár nap elteltével, vidáman nyitott be az irodába. Kicsit ugyan megbotlott a küszöbben, de a mosolyán ez mit sem változtatott.

- Na, látsz rajtam valami szokatlant? - kérdezte.

- Hová lett a szemüveged? Esetleg jó pénzért elpasszoltad egy régiségkereskedésben? - kedélyeskedtem, de aztán rögtön komolyra fordítottam a szót. Jól nézel ki. Úgy, ahogy eddig is kellett volna: egy modern, csinos, fiatal nő vagy.

- És a többi nem is érdekel? - kérdezte.

- Miért, van még valami?

- Hát persze, a kontaktlencse mellett, kutyát is vettem. Ha látnád, milyen édes! Nyakörve és póráza is van. Vasárnap a kis parkba megyünk sétálni.

Azon a vasárnapon, otthon, többször is eszembe jutott, vajon hogy sült el az ominózus ismerkedés? Nagyon drukkoltam pápaszemes, jelentéktelen, fiatal lányból, egy nap alatt bájos, ifjú nővé átalakult barátnőmnek.

Hétfőn nem jött be dolgozni. Mivel nem is telefonált, délután elhatároztam, felugrom a lakására, meglátogatom.

Csöngetésemre egy kócos, kialvatlan, bánatos arcú nő nyitott ajtót. Alig ismertem rá.

- Mi történt? - kérdeztem őszinte együttérzéssel. Nem volt ott?

- De. Bár ne lett volna.

- De hát mi történt? Mondd már, ne csigázz! - faggattam egyre türelmetlenebbül.

És akkor elkezdte mesélni: Szépen kiöltöztem, tényleg jól néztem ki. A kutyát is lekeféltem, nehogy már rossz gazdinak tűnjek, egy igazi kutyabarát szemében. Leszálltam, persze ott ült. Könyvet olvasott. Pórázon vezettem a blökit, úgy közeledtünk.

Mikor már csak egy-két méterre volt tőlem, meghökkenve vettem észre, hogy a dúsnak tűnő  haj, csupán ápolatlan lobonc, festve van, és ráadásul a töve, vagy két centire, hófehérre, le van nőve. Ahogy elébe értem, az újság mögül váratlanul egy csupa ránc, öreg férfifej emelkedett ki, rám nézett, majd szinte azonnal a kutyámra, és mérgesen kifakadt: hölgyem, vak maga? Nem látja, hogy ide kutyát nem lehet hozni? Ott a figyelmeztető tábla, ráadásul jó nagy, nem lát a szemétől?! És akkor, a pad mellett, megláttam a zöldre festett táblát, mely teljesen beleolvadt a bokros háttérbe, és egy nagy, ülő fekete kutyát ábrázolt, a következő szöveggel: „A park területén kutyát sétáltatni tilos!”

Sarkon fordultam, haza jöttem, a kutyát még aznap eladtam a szomszédnak, és az esti lefekvés óta, csak a csöngetésedre keltem ki az ágyból.

- Ó, te szegény, akkor hát rád nem igaz a mondás, hogy „vak tyúk is talál szemet”!

- De, csak ennek a speciális, egyedi változata, a „vak tyúk…nem lát jól”.