A tágas belterű, magas mennyezetű termet zsúfolásig megtöltötték a székek, némi hely csupán középen maradt, ahol a pulpitus terpeszkedett, s a hozzá vezető út volt szabadon hagyva.
A zsúfoltságban azonban valami rendezettség is mutatkozott. Az emelvényen álló hosszú asztal mögött, egymás mellett, három - ülésén barna szövettel kárpitozott - szék sorjázott.
Kicsit lejjebb, parányi asztalka kíséretében, magányosan ácsorgott egy félig se olyan kényelmes támlásszék, azzal a céllal, hogy használója, munkája során, a kemény széken ülve egy szemernyit se veszítsen éberségéből, el ne álmosodjék.
A helyiség egyik oldalát, a korlát mögött, négyes padsor foglalta el, melyekre gondos kezek vékony ülőpárnákat helyeztek.
A legigénytelenebb ülőalkalmatosságok a padsorokkal szemközti térfélen voltak találhatók, melyeknek már se párna, se kárpit nem jutott. Mintha a lakberendezőnek, mire idáig ért, elfogyott volna minden pénze, ötlete és türelme. Azonban, hogy talán még sem ez a teljes igazság, annak legvalóságosabb cáfolata volt az a hatalmas, trónusra emlékeztető öblös karosszék, mely központi helyen, közvetlenül a bejárati ajtó mellett, a térből abszolút kiemelkedve állt. Nem csak formájára, méretére nézve emelkedett ki az átlag székek közül, de merész, bíborvörös bársonykárpitja egyben tiszteletet is követelt használója számára.
A teremben még nem gyújtották fel a villanyokat, a kívülről beáramló szűrt fényben csak a tárgyak körvonalai látszottak.
A tapintható csöndben egyszer csak megszólalt a trónusforma karosszék. Bár korából adódóan csikorgó, nyikorgó hangot várt volna tőle az ember, de nem. A jól karbantartott, gondozott bútorok lágy, zörejektől mentes hangján kezdett beszélni:
Hát itt vagyunk mindnyájan. Végre. Nektek, bizonyára, hosszú volt az út a bútorgyártól idáig. De, ha viszontagságok árán is, megérkeztetek végső rendeltetési helyetekre. Nagyon sokáig, tán egész életetekben, itt fogjátok szolgálni a közjót. Én, a székek legöregebbje, már másutt is helyt álltam, tudom, ez mivel jár. Ti is igyekezzetek megfelelni az elvárásoknak. Legyetek megbízhatóak, szilárdan álljatok a lábatokon, ne nyikorogjatok, ha csendben kell maradni, tartsátok össze a szerkezetet, ne maradjon bennetek szálka, se harag, se sértődöttség, akkor sem, ha nem becsülnek benneteket érdemeitek szerint. Én is így tettem, és így is kívánok tenni ezentúl is, egészen addig, míg szilánkokra nem aprít a halál baltája, vagy forgáccsá nem fűrészel az elmúlás.
Miután mondandóját befejezte, az utolsó szófoszlányok még sokáig ott lebegtek az éterben, a táncoló porszemekkel keveredve. A székek és a padok megilletődve hallgattak. A legidősebb, közülük a legrangosabb szólt. El kell fogadni, amit mondott, mert az nyilván úgy van jól…
Odakünn a nap egyre magasabbra emelkedett, a terem levegője felforrósodott. A csendben innen is, onnan is apró roppanások, pattogások, a száradó fa hangjai hallatszottak.
A nap már kicsit lejjebb ereszkedett, amikor a tágas helyiség kezdett benépesülni, emberek szállingóztak be egyesével, mások csoportosan.
Először azokat a székeket foglalták el, melyek tömegével, minden kényelem nélkül, ismétlődő, hosszú sorokban álltak, egymás mellett és mögött.
Azután a padsorok ülései is gazdára leltek, majd elfoglalták a pulpitus tövében árválkodó magányos széket is.
Mikor mindez megtörtént, három fekete taláros alak vonult be, és elhelyezkedtek az emelvényen lévő asztalhoz tartozó, vászonhuzatú székeken.
A terem elcsendesült. A középen ülő fekete taláros ekkor halkan súgott valamit - a kényelmetlen széken épp elviselhető ülést kereső - fiatal nőnek: Na, mi van? Hol a Józsi bácsi? Csak nincs valami baj?!
A kérdezett hasonlóan halkan, száját kezével eltakarva, kellő konspirációval súgta vissza: Azonnal jön.
Mire a mondatot befejezte, nyílt az ajtó. Minden szem a belépőre irányult. Az ajtónyílásban megjelent egy szigorúan sötétbe öltözött, hajlott hátú, galambősz öregember, Józsi bácsi.
Odaállt a trónusnak is beillő, díszesen avitt, de mégis patinásan nemes székhez, a székek doyenjéhez.
A középütt ülő taláros megnyugodva konstatálta: Na, ha mindenki itt van, kezdhetünk. Majd tisztelettel vegyes nyomatékkal odaszólt az öregnek: Józsi bácsi, kérem hívja be az első delikvenst!
És az öreg törvényszolga, aki immár hat évtizede szolgálta a vármegyét, kiment a folyosóra, hogy a bíró úr utasítására behívja az első tanút.
Azután, dolga végeztével, elfoglalta helyét a trónuson, hogy addig üljön rajta, míg nem szólítja ismét a kötelesség.