Az Úristen hat nap alatt teremtette a világot, s nekem is épp hat napom volt rá, hogy Székelyföld megismerésével egy eleddig ismeretlen, új világot teremtsek meg, s tegyek láthatóvá a magam örömére.
Mert hogy én még - szégyen vagy sem -, sohasem jártam Erdélyben. Most megadatott, hogy majd egy hetet a székelyeknél, közöttük, velük élhessek, hogy megismerjem a világukat. Ez idő alatt előttem részben megvilágosodott, hogy milyen is a székely tájék, milyenek az ott élő-haló emberek. Bizton állíthatom, ez egy külön kis világ, mely a glóbuszhoz képest bármily kicsinynek is tűnik, a benne élő, e világot alkotó, tartalommal kitöltő, egyben formáló és megőrző emberek, a székelyek, annál nagyobb lelkűek.
Már az első találkozáskor olyan igaz barátsággal üdvözöltek bennünket a háziak, hol szállásunk volt, mintha szívbéli rokonaikat fogadták volna. Nem szűntek meg mosolyogni, a kedvességük oly természetes és magától értetődő volt, hogy nem győztem csodálkozni: honnan e sok erő, e nagy bizalom, mellyel az idegent képesek azonnal a szívükbe zárni. Tény, hogy kire rámosolyognak, az önkéntelenül is visszamosolyog. Én életemben még sohasem voltam ilyen hosszantartóan nyugodt és kiegyensúlyozott, társasági együttlétek alkalmával, mint amikor velük - számomra valójában teljesen ismeretlen emberek között -, étkeztem, vagy csak úgy egyszerűen, múlattam az időt.
A háziak, harminc körüli házaspár, két iskolás korú gyerekkel. A férj szűcs, az asszony fodrász. Reggelente és esténként, az étkezésekkor, éppen tízen ültük körül a nagyasztalt, mivel a családomon s a háziakon kívül, egy másik házaspár is ott vendégeskedett. Háziasszonyunk örökös békés vidámságát jó volt nézni, aztán már csodálni, hogy bírja, hiszen a sok vendég, s a saját családja ellátása mellett, rendszeresen fodrászolást is vállalt, rengeteg virágot ápolt, kutyát tartottak, s a meredek domboldalon felfelé nyújtózkodó kert végét, melyet szintén ő művelt, már nem is láttuk, beleveszett a távolba. Azt mondta, azon kívül, a már hónapok óta beteg rokona - hasonlóan terjedelmes - kertjét s veteményesét is ő gondozza, gyomlálja, locsolja, felügyel rá.
A kis szűcs ilyenkor csak hallgatott, csendesen mosolygott a bajusza alatt. Mert hát ez asszonyi munka, ő kora reggeltől vakarja, tisztítja, sózza a bőröket, aztán fésüli, szabja, beszerez, árut vesz, elad, üzletet tart fenn, festi a szobát, mert ahhoz is ért. Aztán meg kijár a mezőre, „takarni”, mint mondta, ez náluk annyit tesz, a lekaszált sarjúfüvet rendszeresen forgatni kell, nehogy megrohadjon. A takarásba már a kicsi fiú is besegít, pedig még csak hét éves. A tizenéves nagylány, az anyjával dolgozik, takarít, kavargatja az ételt, mosogat, törölget, asztalt terít, leszed, virágot locsol, segít, ahol kell. Mindenkinek megvan a maga dolga, de egyik se bánja. Így hozta az élet, ezt kell csinálni.
Bennünket, mint vendégeket, a turistabusz nap mint nap a szélrózsa minden irányába vitt kirándulni, világot látni, ismerjük már meg egy kicsit behatóbban Erdélyországot. Idegenvezetőnk egy termetes, székely tanárember olyan igazi lokálpatriótának mutatkozott, hogy az párját ritkította. Útjaink során nem csak elmondta, megmutatta a helyi nevezetességeket, megismertetett a történelmi vonatkozású dolgokkal, de népdalokat énekelt, fejből Kányádi verseket szavalt, Sütő Andrástól citált hosszú novellarészleteket, s amikor buszunk egyhangú tájon szaladt, ráadásnak székely vicceket mesélt.
Hát igen. A táj. Ezt is írhatnám csupa nagybetűvel, megérdemelné. Magas hegycsúcsok, meredek lejtők, sziklaormok, szálas fenyőerdők végtelen sora, majd a szelíden lankás hegyoldalon elszórtan, olykor csak mutatóba, egy-egy magányos karácsonyfa. Mit is beszélek, hiszen nincs karácsony, rekkenő nyár van!
De mégis, ezek nem pusztán fenyők, ezek szabályos, sisakos csúcsban végződő, klasszikusan arányos, formás karácsonyfák.
S a természetes víz, melynek hiánya idehaza néha őszintén elszomorít. Nekünk is vannak szép hegyeink, de alig van patakunk, a városokból is általában hiányzik a szökőkút.
Erdélyben bezzeg, patak patakot ér, csermelyt bővízű folyó vált fel. Itt is, ott is tekereg belőlük egy lomha vagy éppen sebes kígyócska, odalenn mélyen, a bokrok sűrűjében, a fák között megbújva.
Gyors, hegyi zivatar után pipálnak a hegyek - legalább is, ezt itt így mondják. És valóban, az eső után felszálló meleg pára felhőket rajzol, beburkolja, elfedi, majd kitakarja a cakkos sziklafalakat, ormokat.
S hogy mit vetnék a zöld füvű legelőkbe? Leginkább bukfencet, ha nem szégyellném felnőtt gyerekeim, s utastársaim előtt.
Most azonban másra is alkalmam van, s megteszem, bármily gyerekesnek is tűnik. Nem tépem le a vadvirágot - mely itt, a zsíros földben szebben és gazdagabban pompázik, mint odahaza -, csak megcirógatom. Megborzolom a magas, havasi széltől hajtott fűben ékeskedő „pünkösdi rózsát”, melynek diónyi, fényesen sárga virágjába belekáprázik a szemem, az élénklila vad törökszekfűt, az ibolyakékségű, s hozzá hajszálra hasonló árvácskákat, a féltenyérnyi margarétát, s egy varázslatos szépségű, hófehér, csillagszirmú, ismeretlen vadvirágot, mely leginkább a gyopárra hajaz, de persze, nem az.
Az ég tiszta kékje csak úgy fénylik, mint a frissen mosdatott gyermekarc, s a kristályos, ám mégis langyos, virágillattal terhes levegő szinte simogatja az ember tüdejét. A magasban kiterjesztett szárnyú sas kering, de egyetlen településről - kivéve talán a nagyvárosokat - sem hiányozhat a kéményen fészkelő gólyacsalád.
Erdélyt megismerve, valóban egy új világ tárult fel előttem. Egy tisztább, és főként tisztességesebb világ, mint amit idáig ismertem. Teli dolgos, őszinte emberekkel, akik nagyon szeretik a hazájukat, büszkék rá, úgy, mint az egyéniségükre, vagy inkább az egyenességükre - ami manapság nagy szó. Szép a beszédük, trágárságtól mentes, nyílt a szavuk és a szívük. Ha mást nem adhatnak, önmagukat adják, neked, nekem, mindnyájunknak, s egyben helyettünk is őrzik a magyarság leghívebb hagyományait, méghozzá úgy, hogy arra mi is büszkék lehetünk.