Mester Györgyi novellái

Szabó úr

A minap megismerkedtem egy kedves, idős emberrel, „Szabó úrral”. Kapcsolatunk tulajdonképpen munkakapcsolatnak mondható: én megrendeltem, ő pedig varrt számomra egy kiskabátot.

Szabó úr ugyanis „úr” is, meg „szabó” is, de nem a neve, hanem a magatartása, meg a foglalkozása miatt.

Idős ember, közel a 80. életévéhez, és mégis, hihetetlenül józan, világos gondolkodású, sok-sok vitalitással, fanyar, de kellemes humorral.

Bottal jár, mert hibás az egyik lába. Komolyabb egészségügyi gondja is lehet, mert első találkozásunkkor szabadkozott, hogy csupán egy hét múlva számíthatok a ruhadarab elkészültére, mivel közben be kell feküdnie egy hétre a kórházba, a szokásos „feljavításra”. Rossz lába ellenére, serényen forgolódott körülöttem, pillanatok alatt méretet vett. Számomra azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy iparkodása nem az idősödő férfi kötelező „udvarlásának” tudható be, egyszerűen megszokta, ha munka van, azt csinálni kell.

A következő meglepetés az ár közlésékor ért engem. Filléreket kért a megvarrt ruháért. Olyan keveset, hogy kételkedni kezdtem: az általa vásárolt cipzár és bélésanyag árát se fizettette meg velem. Azt mondta, nem a megélhetésért dolgozik. A gyerekei régen kirepültek otthonról, és hál istennek, nem igénylik az ő anyagi támogatását. Szereti a munkáját. Az élteti, hogy van értelmes elfoglaltsága, feladata. Na meg, ha megkíván egy pohár sört, vagy egy kis édességet, mert azt szereti nagyon, ne kelljen a nyugdíjához nyúlni.

Kicsit többet fizettem, mint amit kért, mert úgy éreztem, az általa végzett minőségi munkát nem honorálhatom fillérekkel. És még ennek ellenére olyan érzésem volt, hogy ő adott többet, mondhatni jótékonykodott velem.

Számomra ő a 21. század öreg Csoszogi bácsija. Tiszta jellemű, egyenes ember, egyszerű falusi szabó, aki mégis nemes, mert annak ellenére, hogy egyáltalában nem tehetős, mégis ő ad másoknak. A munkája gyümölcsét, na meg példát, hogy így is lehet élni, önzetlenül, szerényen, de tán épp azáltal, boldogan.