Van Isten. Ezt biztosan tudom, mert Sandit a tenyerén hordja, pedig a legegyszerűbb lélek, akivel valaha is találkoztam. Együgyű, szellemileg gyermeki szinten maradt, de amúgy egyáltalában nem esztelen. Életkorát huszonöt, harminc évre saccolom.
Sandival a tömegközlekedésben szoktam a leggyakrabban találkozni, egy útvonalon utazunk. Én a munkahelyemre, hogy ő hová, arról fogalmam sincs.
Amikor először találkoztunk, buszon ültem. Odajött hozzám, és így szólt: Átadná a helyét? Le szeretnék ülni. Annyira meglepődtem, hogy azonnal felálltam, és szó nélkül átengedtem az ülőhelyemet.
Aztán csak álltam mellette, és így utaztunk a végállomásig. Ahogy jobban megnéztem, láttam, hogy szellemileg visszamaradott, de testileg egy teljesen kifejlett fiatal férfi, aki egyáltalában nem volt rossz erőben. Az arcát akár csinosnak is lehetett volna mondani, formás orra, vastag szemöldöke, szép, sötét, hullámos haja, kis bajuszkája volt. Arca berendezésének lehetséges harmóniáját a durván előreugró fogsor bontotta meg csupán, az azonban mindent lenullázott.
A következő alkalommal szintén együtt utaztunk, de akkor nem én lettem az áldozat. Sandi odament egy jóerőben lévő suhanchoz, és nekiszegezte szokásos kérdését. Átadná a helyét? Le szeretnék ülni. A srác se járt jobban, mint én, ránézett, elámult ekkora merészségen, és azonnal felállt.
A jelenetnek azóta számtalanszor szemtanúja lehettem, és eddig még mindenki, mindig átadta a helyét. Valószínűleg ránéznek, látják, hogy „beteg”, és egy gyermekded lélekkel senki nem áll oda vitázni. Érdekes egyébként tanulmányozni a törzsutasok arcát, amikor Sandi felszáll, és megkezdi helyszerző akcióját. Van, aki már előre, kárörvendően mosolyog, van, aki várakozó arccal nézi, ki lesz a következő áldozat.
Sandinak van egy szintén nehezen tolerálható, másik szokása is. Ellenálhatatlan beszélgetési kényszere van. Ha véletlenül nem az illető helyét orozza el, akkor leül, és beszélgetést provokál a mellette lévő útitárssal. Ilyenformán: Megmondaná, mikor fogunk elindulni? Miért nem indul már a busz? Miért nem megyünk?...és így tovább. A munkából hazafelé igyekvő emberek többsége nem igazán tolerálja ezeket az értelmetlen, fárasztó kérdéseket. Vagy felelnek egyszer, vagy másfelé néznek, mintha nem is hozzájuk intézték volna a kérdést, esetleg alvást tettetnek. Bevallom őszintén, egyszer már én is éltem ezzel a trükkel. Sandit ugyanis nagyon nehéz megúszni.
Egyébként a teljes nevét, szintén egy ilyen eset kapcsán tudtam meg. Egy alkalommal megint együtt utaztunk. Ő egy idősebb hölgy mellé ült le. Beszélgetést kezdeményezett vele, és csodák-csodája, a hölgy „vevő” volt rá. Az utasok közül néhányan figyelni kezdtük őket, egyesek kicsit kárörvendően, mások valódi érdeklődéssel. A beszélgetésből, mely fennhangon zajlott, számomra hamarosan egyértelművé vált, hogy Sandi igazi partnerre talált, a hölgy ugyanis vélhetően pszichológus volt. Valahogy arra terelődött a szó, hogy Sandi szereti a csíkos ágyneműt (?!), és a hölgy megnyugtatta, hogy neki éppen van olyan, ami feleslegessé is vált, majd eljuttatja részére postai úton. Ekkor tudakolta meg a fiú nevét és címét. Sandi többször is rákérdezett, hogy biztosan elküldi-e, amit megígért. És a hölgy mindannyiszor megnyugtatta, hogy számíthat rá. Én azt hiszem, később valóban el is küldte az áhított ágyneműt.
Sandival egyébként már élelmiszerboltban is találkoztam.
Ugyanolyan vásárló, mint bárki más. Talán annyi különbséggel, hogy amit vesz, azt a pénztáron túlhaladva, mohón, azonnal el is fogyasztja.
Sandin látszik, hogy ki van egyezve a világgal. Szomorúnak még sohasem láttam. Úgy tűnik, élvezi azt a szűk kis életteret, amit számára a természet biztosított. Harmóniában él önmagával, s én egy kicsit irigylem is ezért.
Így fordulhatott elő, hogy egy alkalommal kifejezetten a védelmembe vettem. A busz leghátuljában ültünk, egy sorban, mint madarak a dróton. Mellettem két fiatal suttyó ült, egyik tizenkettő, a másik talán tizenöt éves lehetett. Azonnal észrevették, hogy Sandi „zsíros” falat, egy kis heccet vele semmiképpen nem szabad kihagyni.
Beszéd közben, az egyik srác megjegyezte, tudja-e, hogy az ilyen kiálló fogakat is meg lehet már javítani. Hogyan? - kérdezte Sandi.
Madzagot kell rá kötni, és hozzárögzíteni egy autóhoz, vagy motorhoz. Aztán amikor az elindul, akkor kiegyenesednek a fogak - jött a válasz. Tényleg? És ez kiegyenesíti a fogakat? - csodálkozott Sandi.
Én meg voltam róla győződve, hogy ha Sandi hazamegy, ezt azonnal kipróbálja.
Néztem a busz többi utasának az arcát. Egy nagydarab férfi, határozottan vigyorogva fülelt a beszélgetésre.
Nem hagyhattam szó nélkül, a lelkiismeretem tiltakozott ellene. Odafordultam Sandihoz: El ne hidd, ez nem igaz! Aztán a két suttyóhoz. Nem szégyellitek magatokat?! Van képetek ezt a szegény srácot ugratni? A két fiú összenézett. Úgy láttam, nem bánták meg a durva viccet, de elhallgattak, és a következő megállónál le is szálltak a buszról.
Sandi ellen, én magam is védekezem. Hiszen volt eset, amikor helyet kért, és azt válaszoltam, fáradt vagyok, most kérje el mástól a helyét. Nem haragudott meg, tovább ment.
Ugyanakkor valahol jó látni, hogy bármilyen együgyű is, megél. Hajtja az élniakarás, és ehhez, akaratlanul is, apró trükköket használ. Egyszer még a tévében is ráismertem. Valamilyen terápiás program résztvevője volt.
Sandit, ha nem lenne, talán ki kellene találni. Igazi, színes figurája ő, időnként szürke hétköznapjaimnak.
Előző fejezet:
Rettegés - II. Következő fejezet:
Sün Samu és az elveszett tüske