Éber alvó vagyok, a legkisebb zajra is felriadok. A szemhéjam most is arra pattant fel, hogy valami koppanást hallottam az éjszaka nyomasztó csendjében.
Percekig hallgatóztam, próbáltam élessé tenni a hallásomat, hogy minél jobban el tudjam különíteni az éj egyéb zörejeit attól a hangtól, ami a félelemérzetemet kiváltotta. Az alvás ideje számomra holtidő, és ami ettől elüt, az mind természetellenes.
Újabb zörejt hallottam, majd közvetlenül utána, valami ütődéssel járó súrlódás neszét. Összeszedtem a bátorságomat, és halkan leléptem az ágyról. Szándékosan nem húztam papucsot, azzal sem akartam elriasztani azt a valamit, vagy valakit, mely felé vakmerőségem egyre taszított, rettegésem pedig próbált tőle visszatartani.
A nyáron, nem is olyan régen, a szomszédunkhoz úgy törtek be, hogy az egész háznép éppen a tévé előtt ült. Észre sem vették, hogy valaki járt a lakásukban. Miért ne próbálkozhatna valaki az alvók kirablásával?!
Ekkor hangos puffanással, a földre zuhant valami. Aztán néma csönd. Elektromos feszültséghez hasonló vibrálás érződött a levegőben. A csend szinte belémhasított, megborzongtam.
Lelki szemeim előtt kirajzolódott lakásunk alaprajza. A koromsötétben szükségem volt minden idegszálam összpontosítására, s bár behunyt szemmel is kitaláltam volna az előszobába, most a helyhez közeledve, olyan érzésem támadt, mintha éppen előttem járt volna ott valaki. Lábam megakadt egy földön fekvő nagyobb halomban, de mielőtt még felsikoltottam volna, rájöttem, a cserepes agavé dőlt el. De vajon mitől?! A szívverésem is elállt egy pillanatra, mert még a lélegzete melegét is érezni véltem annak a valaminek, vagy valakinek, aki előttem ott járt.
Egyik kezemmel a falba kapaszkodtam, hogy el ne vétsem az irányt, s véletlenül magam is beleütközzem valamelyik bútordarabba, szabad kezemmel pedig, jobb híján, az előszobafalra akasztott esernyő után tapogatóztam. És éppen ma nincs itthon a férfiak közül senki, csak csupa nő! A tudat, hogy nekem kell helytállnom, megkétszerezte az elszántságomat, erőt adott. Szinte reszkettem, de éreztem, nem hátrálhatok. Innen már nincs visszaút! Megtettem az utolsó tíz lépést, ami a konyhába vezetett. A közeli távolban valami idomtalan folt bontakozott ki a sötétségből. Vagy csak a félelmem nagyította fel a kontúr nélküli, homályos képet?!
Én tudtam, hol a villanykapcsoló ….
Az ernyőt fejem fölé emelve, támadóállást vettem fel, bal kezemmel egyidejűleg a szögletes dobozkára csaptam,….de ott már volt egy kéz. A felvillanó fényben húgom riadt tekintetét láttam magam előtt, amint sikoltva kérdi: Ki az?! Arcán rettenet ült, és az enyém se nézhetett ki másképp. Egy pillanatra dermedt csend telepedett ránk, és én már tudtam is, mivel vágom ki magam, hogy ne érjen blamázs: Ha idegen helyen, vendégségben felkelsz, mert a konyhában vizet akarsz inni, legközelebb nyugodtan kapcsold fel az éjjelilámpát. Mi is azt tesszük, ha éjszaka kell valami. Akkor majd…..
És erre még neki állt feljebb!