A sötétség sűrű és tömény volt, mint egy áthatolhatatlan massza. Szinte bele lehetett volna markolni, de én éppen attól tartottam, hogy valamihez hozzáérek. A csend szinte sütött, elevenen lüktetett, egy ütemre, torkomban dobogó szívemmel.
Lopakodnom kellett, nehogy észrevegyenek, de bármennyire is óvatosan lépkedtem, a térdem egyszer csak nekicsapódott egy éles tárgynak. A belém nyilalló fájdalomtól majdnem felsikoltottam, de próbáltam erőt venni magamon, nehogy zajt csapjak.
A fájdalomból eredő hirtelen mozdulatomtól, most a vállam ütődött, nagyot koppanva, egy újabb kemény tárgynak. Nem tudtam beazonosítani, hogy mi volt az, de tovább kellett mennem.
Már azt sem tudtam, merre van az előre, és merre a hátra, de úgy sejtettem, a végcél közelebb lehet, mintha visszafordulnék. Apró reccsenések törték meg a csendet, aztán újra a némaság zuhant rám, teljes súlyával.
Ekkor egy eleddig nem tapasztalt hangra lettem figyelmes: tak, tak, tak…. Most ez is rémisztően hangosnak tetszett számomra. Mintha életre kelt volna a csend.
Még körültekintőbben lopakodtam tovább. A térérzékem és az időérzékem egyszerre hagytak cserben. Már tényleg nem tudtam, hol járok, és merre, az arra….
Ekkor hirtelen azt éreztem, valaki, vagy valami megfogott. A ruhámnál fogva húzott vissza, és nem engedett. Kivert a víz, szinte lebénultam. Rángattam magam, de minél jobban rángattam, annál kevésbé eresztett. Próbáltam kiszabadulni, amikor valami reccsent, majd hangosan puffant. A nadrágom elszakadt, de ki bánja, csak tovább, tovább…
Valamit sikerült előbbre jutnom, már nem lehet messze a cél. Ekkor jeges, kőkemény talajra értem. Ahogy csak tudtam, kapkodtam mezítelen lábam, de egyre-másra apró, szúrós csomók kerültek a talpam alá. Megrettentem. Mi jöhet még?
Tapogatózó kezem falat ért, s azon valami sima, szegletes felületet tapintottam ki, amikor váratlanul egy kéz nehezedett az ujjaimra, egyidejűleg éles fény csapott a szemembe. Az addig elfojtott sikoly, gátlástalanul szakadt ki belőlem: Ki az?!
A nővérem állt előttem. A pillanatnyi döbbent csend után, kioktató hangon, a következőket mondta: Ha idegen helyen, vendégségben felkelsz, mert a konyhában vizet akarsz inni, legközelebb nyugodtan kapcsold fel az éjjelilámpát. Mi is azt tesszük, ha éjszaka kell valami. Akkor majd – és morózusan nézett rám – nem kell később összevarrni az elszakadt pizsamanadrágodat, és az előszobában lévő agavé se borul fel!
Mit mondhattam erre? Más nem jutott az eszembe: Te meg jobban felsöpörhetnéd a konyhát, akkor nem maradna száraz morzsa a kövön…