Felnéztem az égre, és akaratlanul is ez a két szó bukott ki belőlem: őszi kék. Rögtön el is mosolyodtam, mert hiszen e szavak hallatán, magyar embernek csak egy valami juthat az eszébe: Arany János versciklusának a címe, az „Őszikék”.
Voltaképpen azért mégis kapcsolódik a gondolat, mivel az említett verseket a már korosodó költő írta, úgy mond élete őszén, és az ősszel, mint évszakkal, az elmúlást szokták szimbolizálni.
De miért is? Hiszen az az évszak, melyben a nap még melegít, a levegő kristálytiszta, s az ég oly szeplőtlenül mélykék, mosolygós, engem gyönyörködésre késztet, és nem idézheti az elmúlást!
Belefeledkezve a nagy kékségbe, eszembe jutott egy másik őszi nap. A már akkor sem kicsi lányommal, a Városligetből hazafelé jövet, vásároltunk egy lufit. Talán a környezetvédők most rosszallóan ráncolnák a szemöldöküket, de azzal a feltett szándékkal vettük meg, hogy feleresztjük a levegőbe. Szerettük volna megtapasztalni, meddig követhető szabad szemmel egy égbeszálló léggömb.
A buszon kicsit kényelmetlenül éreztük magunkat, kézben a játékszerrel, de hazavittük. Vidéken lakunk, így a buszról leszállva, kerestünk egy szép, tágas rétet, ahol a kilátást nem akadályozták fák, nem állt fenn a veszélye annak, hogy a lufink fennakad egy ágon, vagy a lombok között végzi. Mielőtt nekiengedtük volna a nagyvilágnak, óvatosan körülnéztünk, kandi szemek nem látják-e gyermeteg csínyünket.
Aztán elengedtük a kék gömb madzagját, hadd szálljon! Nem is tudom, miért éppen kékszínűt vettünk, és mégis, az őszi ég harsány kékje mellett, csupán csak sápadozott léggömbünk. De így is szép volt. Lassan emelkedett, szépen szállt, egyre feljebb, egyre magasabbra tört. Sokáig követtük a szemünkkel, nagyon sokáig. A nyakam szinte már merev volt, lányom nem is hitte, hogy még valóban látom, ő már rég elveszítette szem elől, amikor én még mindig állítottam, hogy látom. És valóban láttam is, amint szabadon, egyenesen, a kék lufi ott lavíroz az ég közepén, egyre apróbb ponttá válva, de még mindig fogva tartotta a szemem a lassú, imbolygó mozgás. Olyan jó érzés volt! Újra gyereknek éreztem magam, még inkább gyereknek, hiszen eddigi életem során még sohasem röptettem léggömböt. Mintha valami üzenetet vitt volna magával, a szabadság üzenetét, sértetlenül, gömbölyűkéken, üdén! Magam sem hittem volna, de a léggömbünk még nagyon sokáig kirajzolódott az ég kékjéből, az őszi kékből.
Előző fejezet:
Örökkön örökké Következő fejezet:
Párhuzamosok találkozása