Mi fiatalok, nem csak jól kijöttünk vele, de nagyon bírtuk is Sanyi bá’t. Vele persze nem is lehetett nem kijönni, őt csak csodálni lehetett, mert ha fújt, ha esett, az ő jókedve mindig töretlen maradt.
Történhetett bármi, őt nem lehetett kihozni a sodorból. Maga mesélte, hogy már reggel jókedvűen ébred, mosolyogva mos fogat, viccekkel szórakoztatja a feleségét, aki - vele ellentétben -, a kora hajnali idő miatt, általában morózusan tesz-vesz körülötte.
Egyszer megkérdeztük tőle, ismeri-e a mondást, hogy „ne nevess korán!”, de csak legyintett, és azt felelte, ő annak nem fél a következményétől, az a mondás rá nem vonatkozik. S példának felhozta, hogy még aranyat se lelt soha, bár egész életében koránkelő ember volt. Ővele - szokta mondogatni -, csupa vidámság, móka és kacagás az élet, reggeltől estig, és ezen nem is kíván változtatni.
Igencsak irigyeltük őt sajátságos életfelfogásáért, pedig köztudottan, hozzá se volt mindig kegyes a sors. Kijutott neki is a rosszból, hiszen - középkorú lévén - megélt már egyet és mást, s nem csak a politika jóvoltából, de a gazdasági helyzet változékonysága miatt is. Munkanélküli is volt, persze, csak átmenetileg. Az ilyen ember nem bírja sokáig a tétlenséget, értelmes elfoglaltság nélkül nem tud élni. Azokban az időkben, amikor - nem a saját jószántából - nem volt állásban, hát szívességből mások autóit bütykölte. Értett hozzájuk piszkosul, nem fordulhatott elő olyan hiba a kaszniban, amivel ő még hosszú, önként vállalt, áldozatos „szerelői” pályafutása során, ne találkozott volna.
Egyszerűen imádta a kocsikat, azok minden fajtáját, és értett is hozzájuk, a legrégebbitől a legújabb típusokig bezárólag.
Ezt használtuk ki mi, srácok, és amikor egyikünknek sikerült a roncstelepről megszerezni egy ősrégi, rozoga bárkát, hát kihez fordulhattunk volna, ha nem őhozzá, hogy ugyan segítsen már használható csodajárgányt fabrikálni belőle. De legalább is olyant, ami kormányozható, működik a féke, négy keréken gurul, és ezáltal alkalmas a csitrik bolondítására, na meg az időnkénti autós randik lebonyolítására.
Hálásak voltunk érte, hogy segített rendesen összerakni az öreg autót, de ez sem akadályozott meg bennünket abban, hogy a későbbiek folyamán egy kis fricskát ne kapjon tőlünk.
Ki tudja, tán az ördög kormos fattya bújt belénk, vagy csak egyszerűen nem bírtunk magunkkal, tombolt bennünk a fiatalság, hát ki akartuk próbálni, létezik-e olyan helyzet, amikor Sanyi bá’ nem nevetéssel kezdi a napot! Hogy mit találtunk ki? Mindjárt elmesélem…
A lakótelepünk - ahol nem csak mi tanyáztunk, de Sanyi bá’nak is az volt az otthona -, bővülőben volt. Míg addig a kisváros „peremének” számítottunk, s szomszédságunkban már csak egy valamikori almáskert kiszáradt facsonkjai szégyenkeztek, most a régi épületek közvetlen közelségében hatalmas építőanyag halmok tornyosultak, mellettük még annál is gigantikusabb munkagépek pihentek, arra várva, hogy végre hozzáfoghassanak a munkához, és új tömbházakat növesszenek a száraz göröngyös-gazos mezőn.
Mivel naponta változott a kép, további építőanyagok érkeztek, egyre fogyott a szabad hely, s az ott lakóknak hol itt, hol ott sikerült leállniuk a gépkocsijaikkal, a megszokott parkolóhelyek, ha csak átmenetileg is, de megszűntek. Sanyi bá’ autóját mindenki ismerte. Nem volt fiatal járgány, de mutatós, minden extrával felszerelve, csilivili külsővel, örökké fényesen, tisztán. Na, és ami a legfontosabb, a legnagyobb téli zimankóban is egyből indult, ha a gazdája is úgy akarta.
Sanyi bá’ rendszerint az ablakuk alatt, egy nagy kandeláber tövében parkolt. Akkoriban nem volt még szokásban lakótelepünkön a lopás, a gépkocsifeltörés, hát beriasztani nem kellett a járművet. Az ablak alatt Sanyi bá’ nem is a nagyobb biztonság miatt, inkább azért altatta kedvenc autóját, hogy ha esténként netán kedve szottyan rávetni egy pillantást, azt könnyedén, csak a függönyt félrehúzva, megtehesse.
Ezt a nagy szerelemféltést akartuk mi próbára tenni, na, meg öreg barátunk önuralmát, s megtudni, vajon megállja-e egyszer, hogy ne nevetéssel kezdje a napot.
Az építkezésen összehaverkodtunk az egyik darussal, megígértük neki, kap egy láda sört, ha segít kis tréfánk kivitelezésében. Belement. Aztán már csak várni kellett, és lesni. Lesni a fejleményeket, hogy vajon mi is lesz Sanyi bá’ első reakciója, azon az ominózus reggelen?!
A haverokkal aznap mi is korán keltünk, egymást tiporva felsorakoztunk a ház oldalának takarásába bújva, és erősen figyeltünk.
Nem kellett soká várakoznunk, megjelent Sanyi bá’. Vidáman mosolyogva, halkan fütyörészve lépett ki a kapujukon. Az időjárás kedvezett a jó hangulatnak, szép is volt ez a reggel, amolyan első, igazi tavaszi nap ígérkezett. Az öregúr, kezében slusszkulcsát lóbálva, a kandeláberhez igyekezett. Odaérve megállt, és nagyot nézett. Aztán csak nézett, és nézett, és nem értette. Este, amikor lefekvés előtt, még utoljára kipillantott az ablakon, ott látta szeretett autóját a lámpa alatt, holdfénytől fürösztve, vidám csillogásban. Az nem lehet, hogy az autó nem áll ott! Arcáról lelohadt a mosoly, és a fütty is ráfagyott az ajkára.
Talán rosszul emlékezett?! Nem is ide parkolt az este?! De az nem lehet! Este az autó még a lámpa alatt szépen, forsiftosan, ahogy szokott, ott állt!
Bűntény fennforgása eszébe sem jutott, nem volt az akkoriban még szokás. Csak az lehet, hogy este a három pohár vörösbortól kicsit kábultan nézett ki az ablakon, és csak odaképzelte a kocsit a kandeláber alá. Nem is oda állt tegnap. Már fordult is, kissé megnyugodva, és sebes léptekkel elindult a ház másik sarka felé, ahová - helyhiány miatt -, időként szintén le szokta állítani kedvencét.
Mi, kellő távolságból, halkan, mögötte osonva, követtük az öregurat.
A kocsi azonban a másik parkolóhelyen sem köszönt rá a gazdájára. Sanyi bá’ arcán, talán életében először, igazi tanácstalanság tükröződött.
Mitévő legyen?! Menjen mégis a rendőrségre? Hová, kihez forduljon? És akkor, csak úgy találomra, céltalanul, elkezdett körözni, körbe-körbe járni a lakótelepen. Nem füllött a foga azonnal a hatósághoz fordulni, nem volt az neki szokása. Mindig egyedül oldotta meg a problémáit, s ezt most sem akarta másként.
Ha ez egy igazi „játék”, talán mondhattuk volna, hogy melegedik, melegedik, tűz, tűz, tűz….mert közben Sanyi bá’ elért a lakótelep szélén felhúzott, lapos tetejű, „Vízművek” feliratú, alacsony, bekerített épülethez. És a tetején, mit látott a tetején? Hát az ő kicsi szépségét, féltett kincsét, amint teljes pompájában, fényes motorháztetőjével ott ragyog a ……lapostetőn.
Akkor hallottuk először és utoljára úgy káromkodni Sanyi bá’t, mint egy valódi, baltával faragott bugrist. De cifrázta is ám, rendesen! Az összes szentek lepotyogtak volna az égről, ha hallják, mit kívánt annak, aki ezt a tréfát vele, meg merészelte tenni.
Most az egyszer nem mosolygott, nem is nevetett, pedig korán volt még. Nem vidult fel igazán még akkor sem, amikor elébe álltunk, és megmondtuk, hogy csak egy telefon a darus haverunknak, és már le is kerül az öreg járgány a tetőről.
Mindez meg is lett hamarosan, de azt látni kellett volna, milyen féltőn, óvón simította végig az öreg autó fényes gerincét a gazdája. Akkor megsajnáltuk, nagyon. Kértük persze az elnézését, hogy ne haragudjon, csak meg akartuk tréfálni, mert annyit hangoztatta, hogy őt a béketűrésből még soha, senkinek nem sikerült kihoznia. Ez egy eset kivételével.
Régen volt, tán igaz se volt…
Előző fejezet:
Miről beszélnek a fák? Következő fejezet:
Óráról, órára fiatalodom…