Mester Györgyi novellái

Miről beszélnek a fák?

Hétközben, váratlanul kaptam egy szabadnapot. Elhatároztam, kihasználom a ritkán kínálkozó alkalmat, és egy kicsit „kényeztetem” magam.

Aznap későn keltem, még lustálkodtam is egy kicsit, kényelmesen megreggeliztem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elhatároztam, kirándulok a budai hegyekbe.

Szép, napos, kora őszi idő volt, ezért jólesett a szabad levegőn való séta. Már vagy egy órája bolyongtam, amikor érezni kezdtem, fáradok. Ekkor a kanyargó, erdei ösvény közvetlen közelében, rönkökből ácsolt padot pillantottam meg. Megkönnyebbülten ültem le, hátradőltem, és arcomat a nap felé tárva, lehunyt szemmel élveztem az édes semmittevést.

Kis idő múlva, halk nesz ütötte meg a fülemet. Körülnéztem, de nem láttam senkit. Egyetlen hétköznapi bóklászó turista sem látszott, se közel, se távol. Köröttem csak – földrajzi kifejezéssel élve – a „mérsékelt övi, lomblevelű, vegyes erdő” fái képviseltették magukat, gyertyánok, bükkök, tölgyek, vadmogyoró bokrok, na meg távolabb, a rengetegben kis szigetként elkülönülő, sötét lucfenyő csoport.

Ahogy tovább ejtőztem, beszélgetés foszlányok jutottak el hozzám. Csak az a magas, karcsú gyertyán lehetett, amelyik halkan odaszólt a mellette terpeszkedő, alacsonyabb, zömök tölgynek, a következőképpen:

„Na öreg, folytatva a tegnapi beszélgetésünket, még most is kitartasz amellett, hogy az emberek mind szorgalmasak, és törik magukat, hogy megéljenek? Nézd csak meg, ez a pad alattunk szinte sosem üres. Most is ott szunyókál rajta egy viszonylag fiatal ember.”

A válasz kissé késve, de megérkezett.

„Miért muszáj neked mindig vitába szállnod velem? Én nem azt állítottam, hogy nincsenek lusták és munkakerülők, de miért nem hiszed el, hogy nem mind henye, aki egy erdei padon megpihen? Lehet, hogy szabadnapja van, lehet gyógyulófélben lévő beteg, akinek orvos írta elő a szabad levegőn tartózkodást.”

Ekkor egy újabb hang, egy kamaszkorban lévő bükkfa kapcsolódott be a beszélgetésbe.

„Miért nem beszéltek inkább a látványosabb dolgokról? Mindig csak az az értelmetlen vita! A tegnapi párocska senkiben nem hagyott nyomot? Én már egy kilométer távolságból kiszúrtam őket. A csaj egy bombázó volt! Az a feszülő farmer, az a kacér blúzkivágás! Megéltem már egypár évet, de olyan halmokat és völgyeket még a budai hegyekben is ritkán látni!”

Ezt már a távolabb álló vén luc se hagyhatta szó nélkül.

„Mert nektek életelemetek a vita, na meg az olcsó dolgok. De majd ha ti is olyan öregek lesztek, mint én! Na akkor majd más is megfordul a fejetekben. Egyikőtök se gondolkodott el azon, hogy a napokban miért jelölték meg az erdőmunkások sok társunk derekát festékcsíkkal? A turistajelzések felfestése már korábban megtörtént. Most azonban bizonyára nem erről van szó. Nem mondom, a karácsonyfavásár a szívemnek kedves dolog, hiszen létezik hivatástudat is, de a december még odébb van. Én attól tartok, itt nagy tarolás lesz, közülünk sokat kivágnak majd, és lehet, hogy nem csak a betegeket!”

Most a közvetlen közelemből, fejmagasságból szólalt meg valaki, úgy véltem, a társalgásból a mogyoróbokor sem akart kimaradni.

„Mindig azt mondjátok, hogy aki csak cserje, az ne szóljon bele a nagyok dolgába, de igaza lehet az öreg fenyőnek. Szerény véleményem szerint, lesz itt nagy felfordulás! De még mindig jobb, ha a betegeket kiemelik közülünk, nem szeretném, ha rám dőlne valami ismeretlen alak. Így is állandó rettegésben élek, mióta felelősséggel tartozom az ágaim közé épített madárfészek lakóiért. Biztosan emlékeztek ti is, tavaly minden erőfeszítésem ellenére, a vihar lekapta és elsodorta az előző fészket.”……

Ekkor éreztem meg, hogy lehűlt a levegő. Megborzongtam, és kinyitottam a szemem. Egy percig tűnődve ültem. Elszunnyadtam, vagy valóság volt, amit hallottam? Ha beszélni tudnának, vajon mit mondanának a fák?!