A ló fehér volt, mint az angyalok szárnya, mint a legtisztább hó, bár - ha ez nagy néha, viccként szóba került, megjegyezték -, nem a „fehér ló fia”, csak egy amolyan hétköznapi, szürke kancáé.
A gazdája azonban meglehetősen kedvelte, annak ellenére, hogy törékenyebb, kecsesebb volt a többinél, ezáltal kevésbé strapabíró, kevésbé terhelhető.
Azért végezte a dolgát, rendesen. Ha megpakolták a kocsit, húzta, inaszakadtáig, ha a hátára halmozták a rakományt, azt is eltűrte, zokszó nélkül.
Sosem volt csökönyös. Úgy tűnt, mindent elvisel, mint aki csak élettapasztalatokat gyűjt, további hasznosításra. Élte a maga kis életét, a többi lóval, barnákkal, feketékkel együtt. Egyszer még szerelembe is esett, az istállóba újonnan érkezett fickándozós, fényes szőrű, kis vörös lóval. Hamar kiderült azonban, a másik nem csak feltűnő viselkedésű, de sokszor kirúgott a hámból, kicsapongó életet élt, és másként is, igen közönséges volt. Eltérő természetük miatt, vagy másért, de a vonzalma viszonzatlan maradt.
Az idő multával, egyszer csak azt vette észre, elszálltak felette az évek. A baj csak az volt, hogy a gazda is észrevette, már nem húz olyan kitartóan, olyan jól. Göcsörtösek, inasak lettek valaha vékony, karcsú lábai, megpókosodott és kehessé vált.
A gazdának eleinte nem volt szíve a vágóhídra küldeni, gondolta, mire is menne vele. A húsa rágós, a lóbőr se kelendő már, nem használja azt senki, semmire.
Hát hagyta, tartotta továbbra is az istállóban, valami csodára várva, hogy majd csak megoldódik a dolog magától.
Az őszi nagyvásáron azonban meglátott egy árust, önnön állítása szerint, művészembert, ki lószőrrel bevont kulacsokat készített. Az alkalmat nem akarta elszalasztani, szerény fizetségért felajánlotta a lovát.
Az öreg, fehér ló a vágóhídra vitele előtti utolsó éjszakán, valamit megsejtett a rá váró sorsból. Álmot látott, vagy csak képzelődött, hogy amint megvirrad, ő onnan elkerül…
Felsejlett a hajnal. Szokatlan érzésre ébredt. Frissnek, fiatalnak találta magát, de közben valami viszketett a hátán, aztán meg húzta is hátrafelé. Miközben peckesen egyet-kettőt előre lépett, suhogást hallott maga fölül.
Az istálló ajtaját, a megszokottól eltérően, nyitva találta. Vonzotta a derengő fény, lila köd terjengett odakinn, hát kíváncsian kifelé lépdelt. Hátán a feszítő érzés fokozódott, mintha ott is lábai nőttek volna. Kiért az istállóból, felnézett a hanyatló holdra, és oda kívánkozott, a tágas, kékeslilán felkínálkozó, hatalmas levegőégbe.
Ekkor a hátán, az a valami magától életre kelt, és a csapkodó szárnyak levegőbe emelték…