Anita lányomnak - „Lep kék”
A minap a Balatonnál töltöttünk pár napot, és, mivel az időjárás nem kényeztetett el bennünket, a vízpart helyett, az erdő felé vettük az irányt. A Balaton északi partján viszonylag közel vannak a tóhoz a Bakony nyúlványai, hát arrafelé kerekeztünk. A hosszú kaptatón kellően elfáradtunk, csak az vigasztalt, hogy az úton visszafelé, végig gurulhatunk. A fürdés elmaradása miatti csalódottságunkat csak fokozta, hogy szamócát nem találtunk, már korábban leérett, gombát meg még nem leltünk, mivel a bőséges esőket nem követte tartósan napsütéses idő. Erdőn-mezőn vadvirágot rég nem tépkedünk, csak csodáljuk tiszta szépségüket, ezért is vonta magára a tekintetemet - az útról az erdő felé pillantva -, egy teljesen lekaszált rét szélén, lila virágok érintetlen kis szigete. A látvány megragadott, a miértre kerestük a választ, meg is álltunk. Gyalogosan közelebbről is szemügyre véve kiderült, mi volt az ok, ami valószínűleg a kaszáló embert is arra késztette, hogy a tisztás virágokkal teletűzdelt, füves részét háborítatlanul hagyja.
Az egyszerű, de dús virágzatú, élénkszínű növények fölött méhek, nagy darazsak, fényeszölden csillogó rózsabogár, és gyönyörű, tarka színekben pompázó pillangók hada keringett. Öt-hat olyan különleges pillangó, amilyenekhez foghatót ezidáig csupán az Állatkert „lepkeröptetőjében” láttam. Közülük háromnak, kitárt, narancssárga szárnyán apró, fekete pöttyök díszlettek, egy, valamivel kisebb termetű, kávébarna palástot viselt, felső szélén kék korongocskával, és a legutolsó, a legparányibb, de talán a legkedvesebb, öltözetével az ég kék színét másolta, melyen, mint a páva farktollain, a gyöngysor szemeihez hasonlatosan, fényes, sárgásbarnás, kerekded foltocskák követték egymást.
A lepkék közeledtünkre sem szálltak fel a virágokról, csak amikor dolgukat végezvén, újabb virágra telepedtek át. Szorgosan táplálkoztak, repkedtek, össze-vissza keringtek, hosszasan elidőztek egy-egy édes nektárlelőhelyen. Lányom nem állhatta meg, előkapta a gépét, és csak fényképezett, fényképezett. A lepkék meg, mintha csak modellt álltak, ültek volna, ott kellették magukat az orrunk előtt. Előzőleg térdig gázoltunk a száraz, jószagú fűben, egyszer négykézláb is fölkapaszkodtunk egy sziklás, földes domboldalon, így eléggé átvehettük a természetes környezet illatát, mivel csak azt vettük észre, hogy a lepkék ránk telepedtek. Megpihentek rajtunk, kényelmesen elidőztek, lábacskáikat, csápocskáikat rezegtették, dörzsölgették egymáshoz, így sziesztáztak, cseppet sem zavartatva magukat attól, hogy lassan körbesétáltuk a virágszigetet, s közben halkan beszélgettünk. Rajtam egy „felnőtt” lepke időzött, legalább is, a méreteiből erre következtettem. Ő, a barna, nagyobb méretű példány volt, „bátor” magatartása láttán, hamarosan egyik társa is csatlakozott hozzá. Térdem körül, lábszáramon ejtőztek, közel egymáshoz, talán még jelbeszédet is folytattak, csápjaik, lábaik időnkénti mozgatásával. Bár a figyelmemet teljesen magukra vonták, mégis, amikor egy pillanatra a lányom felé lestem, azt kellett látnom, hogy őt is hasonlóképpen bizalmukba fogadták a pillangók. Különösen egy. Míg a nagyobbak föl-le szálldostak, csapongtak, körberepülték, a kicsi, világoskék lepke fényképezőgépet tartó kézfején pihent meg. Lányom a gépet a másik kezébe vette, hogy közelebbről is megcsodálhassa aprócska vendégét. Szeméhez, arcához emelte, becézgette, suttogott neki, a lepkécske pedig fel s alá sétálgatott a kezén. Hol a gyűrűjét kóstolgatta, hol az ujjbegyén tollászkodott, szagolgatta nyárillatú bőrét, s csiklandva araszolgatott a tenyerén.
Ekkor apró, szinte érezhetetlenül pihekönnyű kapirgálással az én pillangóm vonta magára a figyelmemet. Lehajoltam a térdem magasságába, s óvatosan ujjam hegyére ültettem a kis jószágot. Azután lányommal ujjainkat közelítve, bemutattuk egymásnak a lepkéinket. Így is készült egy kedves fénykép. Nem mondom, hogy aki nem hiszi, járjon utána, de mindenki elhiheti, olyan magával ragadó volt az élmény, amit városlakó ritkán él át.