Az omnibuszon a két kéz, véletlenül került egymás mellé.
A jármű tömve volt, egy magas, megnyerő külsejű fiatalember azonban azonnal készségesen odébb húzódott, amikor észrevette, hogy a csomagjaival szemmel láthatóan nehezen megbirkózó filigrán, szőke hölgy leülni készül a szabadon maradt, szűk kis helyre. A fiatal nő a két dobozt meg a nagy táskát a sarokba állította, remélve, senkit nem akadályoznak majd a leszállásban, hiszen neki mozdulnia sem kell, a végállomásig utazik. Mindenki hallhatta, amikor a kalauznál jegyet váltott.
A fiatal férfi kimerültnek látszott, hátradőlt, szemét becsukta, hosszú ujjú, intelligens kezét a térdére ejtette, és ott is hagyta. Úgy tűnt, könnyű, gyors álomba merült.
A kisasszony, miután elhelyezkedett az ülésen, kisimította szoknyája összegyűrődött fodrait, majd karcsú, kecses kezét ott felejtette a ruhán. Egy pillanatra gyöngyházfényű, ápolt körmű kisujja, mintegy véletlenül, hozzáért aléltan pihenő utastársa kezéhez.
Talán ennek a rebbenő mozdulatnak köszönhetően, vagy más indíttatásból, de az erőteljes, határozott férfikéz megszólította a finomvonalú női kezet.
- Bocsásson meg, hogy bátorkodom szóba elegyedni Önnel, de olyan hosszú még az út a végállomásig. Bemutatkoznék: Balkéz vagyok. Na, ne tessék semmi rosszra gondolni, nem vagyok suta, vagy valami ügyefogyott, csupán balkezes a gazdám. Nálunk én csinálok mindent. Én fogom a kanalat, az írószerszámot, a balta nyelét, de ceruzát is hegyezek.
- Jobbkéz vagyok. Nem gondolja, hogy kicsit merész dolog megszólítani valakit, aki gyűrűt visel a gyűrűsujján?!
- Ó kérem, láttam én azt a gyűrűt, de úgy gondoltam, csupán egy szép darab, éke egy még díszesebb ékszernek, egy gyönyörű, bájos kacsónak. A gyűrű még nem jelent feltétlen elkötelezettséget.
- Ebben kivételesen igaza van, és a következtetésben sem téved.
- Ne vegye tolakodásnak, ha megkérdezem, mivel foglalkozik egy ilyen finomművű, hajlékony kéz. Netán művész? Zenél?
- Találja ki. Táblára írok, pálcával mutogatok, selymes buksikat simogatok…
- Biztos vagyok abban, hogy azt a pálcát körmös adására nem használja a tanárnő.
- Igaza van. A fricskát a balkéz szokta adni. Maga viszont kifejezetten sportos alkat. Milyen sportot űz?
- Evezek, pingpongozok, teniszezek. És Ön?
- Gyújtóst aprítok, ha már elfogyott, súlyokat emelek a boltból hazafelé, továbbá futni is szoktam, ha reggelente késésben vagyok a munkahelyemről. De félre a tréfával. Teniszezni szívesen megtanulnék én is. Elegáns, egyben erőteljes sportnak tartom.
- Edzőnek, azt hiszem, én is megfelelnék. Kétszer nyertem városi bajnokságot…
És így folyt tovább a beszélgetés, egészen a végállomásig. Akkor a jármű megállt. A hirtelen fékezéstől az utasok előredőltek, a fiatal, szőke hölgy csomagjai után kapva maga is majdnem leesett az ülésről. Le is pottyant volna, ha utána nem kap egy erőteljes férfikéz. De még épp idejében megragadta a törékeny csuklót, majd rögtön felajánlotta, hogy segít a leszállásnál is. A hölgy köszönte, mondván, elboldogul a továbbiakban, csak három sarokra lakik a végállomástól. Az udvarias fiatalember - biztosítva arról, hogy teljességgel ráér, nem siet sehová -, azonnal felajánlotta, hogy segít hazavinni a csomagokat. Elindultak…
Fél évvel később, új esküvői képet tűztek fel a kerületi házasságkötő terem hirdetőtáblájára. A boldogságtól ragyogó ifjú pár férfitagja, egy megnyerő külsejű, magas fiatalember hosszú ujjú, intelligens keze, úgy szorította markába a filigrán, szőke ara karcsú, kecses kézfejét, mintha azt az életben soha többé nem akarná elengedni.