Melegít a fény, árnyékot ad a lomb, kályhám a nap, lámpást gyújt fölöttem a csillagos ég. Házam fala akadálytalan, ki-be járkál rajta a szél. Novemberi éjen ezüst hajamra sapkát borít a dér, s kucsmát hóból szab rá a tél. Szememre a hajnal jöttével a köd leszáll.
Köpönyegem testetlen, ezer rés van rajta, s ezer résben, mi megfogható lenne, semmit nem találsz.
Zsebem, tarsolyom nincs, miért is lenne, hiszen úgysincs mit belétenni.
Talpamon az út pora, pedig nem is járok rajta. A cipőm kényszerből sose kopik, bár előttem kacskaringózik a legrögösebb út, amin valaha jártak.
Szikkadt kenyér a testem, lábtörlő is egyben, bárki belém haraphat, belém törölközhet, csak én éhezem. Nem hiányzik az ízes falat, mert már nem emlékszem ínyencségekre. Nem kívánom a jót, mert az sem rémlik, mikor és mi volt utoljára jó.
Zeném a lombok zizzenése, a madarak hangja, festmény számomra a pirkadó ég, s a bujkáló hold csendéletet alkot fölöttem.
Életem könyve a tenyerem, melynek redőibe minden, sorsom, múltam és jelenem, bele van írva.
Hátamon a házam, ajtaján ülök, körülöttem ablak minden, bármerre ellátok. Kaméleonként színváltó vagyok, arcom szürke a bútól, vörös a nap tüzétől, ujjaim kékek a téltől, és piszkosbarnák a nyártól.
Ültömben összekuporodva, kicsi vagyok. Fölém borul a hatalmas világmindenség, s én alázatosan meghúzódom alatta.
Oltalmába vesz az ég, mert én vagyok az ő legszegényebb, de legkedvesebb madara, melynek nincsen se odúja, se fészke, a szabad ég alatt mindig kinn van, és soha, sehol nincs odabent.
A két kerék csak gurul, gurul velem. Enyém a tér, és enyém a messzeség, a végeláthatatlan távolság, mindaz, amelyet csak a kerekesszék képes bejárni…
Két keréken járom a várost.
Előző fejezet:
Iskola az őrület határán Következő fejezet:
Katica