Most kirúgok a hámból! Ihaj, csuhaj! Utazom, megyek Kanadába! Ezek a gondolatok röpködtek a fejében, miközben a többi utassal együtt, lassan araszolt a repülőjegyet ellenőrző szép, szőke hölgy pultja felé. Szinte mámoros volt. Hány éve is várt erre az útra? Hány év alatt is kuporgatta össze a rávalót? Három évig spórolt! Három év bizony hosszú idő. Ezalatt sokszor evett rendes étel helyett zsíroskenyeret, nem ivott szeszesitalt, takarékoskodott, amivel csak tudott, szinte leszokott a dohányzásról, hiszen a cigaretta is egyre drágább. Az elmúlt években nem járt moziba, színházba, nyaralni se volt, a szabadságát parkokban sétálva, pihenve, a nyárit a városi szabadstrandon töltötte. Most viszont itt a nagy nap. Felszáll vele a gépmadár, életében először, és átrepüli az óceánt. Micsoda élmény lesz, bizonyára felejthetetlen!
Már a gépen ült, és szó szerint, a felhők között járva próbálta számba venni, hogy mi mindent fog látni Kanadában. Hát először is a nagyváros Torontót, mivel oda érkeznek. Csoportjuk - mert azért a szervezett út mindig biztonságosabb -, ezután a Niagarához utazik, majd a főváros következik, Ottawa, a gyönyörű parlamentjével, az Öt tó vidéke, egy igazi szafari park, és esetleg, ráadásnak, hamisítatlan, „amerikai stílusú” vidámpark….
Az étkezéskor megcsodálta a praktikus műanyag tálcát, a rápakolt, számára ismeretlen, újdonságként ható, de ízletes fogásokat élvezettel fogyasztotta, pezsgőt is ivott. A kis műanyag poharat eltette emlékbe, mint ahogy a mosdóból is elhozott egy bontatlan apró, különleges formájú, és a papírcsomagoláson is átható illatú szappant. Ezek egyszer majd mind kedves emlékek lesznek. Mutogathatja a barátoknak, később az unokáknak …már ha egyáltalában lesznek unokái. Ki tudja, a sors kiszámíthatatlan. Aludni se tudott az izgalomtól, pedig hosszú volt az út és fárasztó, az átszállás miatt tizenkét óra. Igazán csak arra eszmélt fel, hogy már a csomagjait lesi a futószalagon. Leszálltak Torontóban, és ő még csak rosszul se lett a repüléstől!
A metropolist csak futólag nézték meg, a behatóbb városnézést a hazautazás előtti napra hagyták. Pihenni kell, másnap, busszal korán indulnak, irány a Niagara!
Az idegenvezető csak a buszon árulta el, majd egy helyen megszakítják az útjukat és tesznek egy „röpke erdei sétát” - ahogy ő nevezte - , hogy egy kis ízelítőt a kanadai rengetegből is kapjanak.
A busz kétórai rázódás után, le is tette őket egy parkolóban, ahol gyakorlott erdei vezető csatlakozott hozzájuk. Felhívta a figyelmüket, hogy turistajelzések nincsenek, maradjanak együtt, de az út végén egy „medvelesre” is alkalmuk adódik. Aztán a séta után, egy másik parkolóban a busz felszedi őket.
Már maga a „séta” ötlete is váratlanul érte, nem volt rákészülve, a cipője új volt, még szinte fényes és erősen bőrszagú, kicsit kemény, nem erdei gyaloglásra szánva. Azon kívül, meglepődve érezte, hogy míg a repülőn teljesen jól volt, a buszon enyhe hányinger tört rá. Talán a reggeli tejeskávé nem volt egészen friss – ő erre tippelt, és igyekezett újra meg újra előtörő hányingerét visszafojtani. Már vagy egy órája taposták az avart, amikor a csoport megállt, és vezetőjük a kanadai őshonos juharfákról kezdett mesélni. Ekkor a gyomra végleg felmondta a szolgálatot. Úgy érezte, ha odébb nem áll, lehányja az utastársát. Behátrált az erdőbe, igyekezett úgy lépkedni, hogy ne vegyék észre. Ettől nem kellett egyébként tartania, mert míg a csoport egy része valóban figyelmesen hallgatta a vezető szavait, a másik fele gátlástalanul fecsegett. Pont mellette, a válása izgalmas fordulatait mesélte egy élénkvörösre festett hajú nő, attól nem kellett tartania, hogy ő észreveszi, eltávolodott a csoporttól.
Igyekezett be a fák közé. Amikor úgy érezte, elég messze van már ahhoz, hogy ne hallják meg öklendezését, hátat fordított a távoli kis csoportnak, és elengedte magát. Ekkor elsötétült előtte minden, elszédült …és amikor újra magához tért, négykézláb térdelt, homlokával támasztva magát a földön. Szerencsére nem feküdt bele, még eszméletlen állapotban se, a saját mocskába. Kis idő múlva feltápászkodott. Szemével automatikusan a csoportját kereste, melyből korábban, mielőtt rosszul lett volna, határozottan kikékellett egy hátizsák. Most azonban akármerre forgolódott, nem látta a társait. Úgy érezte, biztosan tudja, melyik irányból jött. Gyors léptekkel igyekezett arrafelé, és amikor kiért a kis tisztásra, meg is győződhetett róla, hogy jól emlékezett. A nemrégiben még ott időző csoportra, egy eldobott rágógumipapír utalt. No de hová tűnhettek ilyen hirtelen? Ugyanabban az irányban haladva gyorsított a léptein. Már vagy negyedórája gyalogolt, és még nem érte utól őket. Ekkor hahózni kezdett. Süket csend, semmi válasz. Azt nem feltételezte, hogy játszanak vele, és elbújtak előle, inkább arra gondolt, talán mégsem jófelé követte a csoportot. Ő is irányt váltott, amerre úgy látta, simább az út. Ösvény semerre nem vezetett, no de idáig se azon jöttek, teljesen az erdei vezetőre hagyatkoztak. Aztán kapkodni kezdett. Már nem volt olyan biztos abban sem, hogy eleve jó helyen jött ki a tisztásra. A papírdarabka régről is ottmaradhatott. Egyre idegesebb lett, de csak szaporázta a lépteit, amíg teljesen ki nem merült a nagy rohanásban. Le kellett ülnie. Már vagy egy óra hosszat szaladgált össze-vissza az erdőben. A fák egyre jobban összeborultak fölötte, és mintha alkonyodott volna. Az órája szerint, már el kellett volna érniük a másik parkolót, és visszaszállni a buszra. Létezik, hogy nem vették észre, nincs közöttük?! Hogyne. Hiszen senki nem figyelt a másikra. Ha a buszon kiderül, hogy ő lemaradt, talán a keresésére indulnak. Na de hol van ő már az eredeti kiindulóponttól? Számba vette a nála lévő holmikat, a „túlélő” készletét. Néhány papírzsebkendő, egy megkezdett félliteres ásványvíz, bontatlan csomag keksz, hányinger ellen….talán előbb kellett volna megennie, most nem lenne itt. Evett egy falatot, kortyolt hozzá a melegen pezsgő vízből, aztán úgy gondolta, tovább indul. Csak nem előre, hanem visszafelé. Ha keresik, a támpont feltehetően az a hely lesz, ahol utoljára megálltak, és ahol az erdei vezető ízelítőt adott a kanadai rengeteg növényvilágából.
Ment, ment és ment. Egy haszna volt belőle. A sok menéstől bejáratódott az új cipő, és már nem törte, vagy csak már nem érezte a lábát, a sok gyaloglástól.
Lassan leszállt az est. Úgy gondolta, másnapra biztosan rátalálnak, csak ezt az éjszakát kell megúsznia. Talált egy göcsörtös fát, amelynek elérte az alsó ágát, és felmászott rá. Igyekezett minél magasabbra feltornászni magát, mit lehet tudni, milyen vadállatok járják préda után kutatva az éjszakai erdőt. Minden eshetőségre, nadrágja övével odakötötte magát egy vastagabb ághoz, álmában le ne forduljon, nyakát ne szegje. Még nem volt teljesen sötét, amikor kistermetű, szürke macskát látott előbújni az egyik bokor alól. Macska? Hát macska biztosan nincs itt, emberi lakóhelytől ilyen távolságra. És akkor felötlött benne egy természetfilmben korábban látott - részletesen bemutatott - puma képe. Elkezdte kis ágakkal dobálni az állatot, mert attól tartott, a kölyök után feltűnik az anya is. Nem volt hozzá szerencséje, vagy éppen szerencséje volt?! Amikor azonban reggel lemászott a fáról, annak alsó, kétméteres szakaszán friss karomnyomokat fedezett fel. Az anyaállat mégiscsak rátalált. Ugyanakkor jól lehetett lakva, és feltehetően csak egy kis karomélesítésre használta az ő szálláshelyéül szolgáló fát.
Megint evett valamit, de belenyilallt egy rossz sejtés. Mi van, ha aznap se lelnek rá?! Mennyit bír ki egy civilizált városlakó, aki még a Budai hegyekbe is kisvasúttal kirándul?!
Már nem találta meg azt a helyet sem, ahol előzőleg a papírfecnit látta. Aztán arra gondolt, annyira még sem lehet elhagyatott ez a táj. Talán itt is vannak megrögzött kirándulók, favágók, erdei munkások, valakivel csak összeakad. Arra nem számíthatott, hogy helikopterrel keresik, hiszen a hatalmas fák koronája között alig szűrődött át a világosság, a napot nem is látta. Aznap este egy másik fán éjszakázott.
A következő napon egy újabb fán, és a negyedik napra már csak fél kekszdarabja maradt, és alig kotyogott víz a műanyag flakon alján. Így virradt rá az ötödik nap. Elfásult. Már nem remélte, hogy érte jönnek. Teljesen elveszítette a tájékozódó képességét. Már azt sem tudta honnan jön, és azt sem, hogy miért megy még mindig tovább és tovább. Ekkor egy dombra ért. Lenézve, a távolban, egy kezdődő újabb erdő szélén, apró barna foltokat látott mozogni. Egy nagyobbat, és két kisebbet. Nem ment közelebb, de a pontok egy kicsit közeledtek. Szinte el sem jutott a tudatáig, hogy eredeti, hamisítatlan kanadai medvéket lát, amiről az erdei vezetőjük is azt mondta, megpróbálják meglesni az állatokat, de azért ne fűzzenek sok reményt ahhoz, hogy valóban látni is fognak medvét. Ő utoljára két éve látott, pedig rendszeresen járja a rengeteget. Ha nem lett volna olyan elcsigázott, fásult és reményvesztett, talán még örülni is tudott volna kivételes szerencséjének. Már ha ez szerencsének mondható az ő helyzetében. Leült ott, ahol állt. Csak ült a fűben, már józan gondolata se volt. Meg se fordult. Nem érdekelte, mi van jobbra vagy balra, hiszen napok óta csak egyet látott: erdőt és juharfákat, juharfákat és erdőt…..
Vagy jó órát ücsörgött csendben, moccanás nélkül. Megvárta, amíg eltűntek a medvék. Arra gondolt, az övszíjára felköthetné magát, még az is jobb az éhenhalásnál, vagy előbb-utóbb vadállat támadja meg. Ez mégsem a budai dombok, ez Kanada rengetege. Még gondolkodott egy újabb órát, és akkor azzal az elszánással állt fel, hogy megteszi.
Jobbra fordult, és akkor a nem is olyan távolban, meglátott egy kamiontetőt. Nem hitte el, ezért futni kezdett, amennyire maradék erejéből telt. Negyedóra múlva egy másik dombról már belátta az egész parkolót, sőt, egy „police” feliratú autót is, körötte kisebb csoportosulással. Újabb negyedóra múlva kiért az útra, és úgy rohant a számára idegen emberek felé, mintha szívbéli szerettei ölelő karjaiba kívánkozna. A közelben mentő is állt, és amikor a papírjait előbányászta, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy őt, az elveszett magyar turistát keresték. A következő két napot kórházban töltötte, ahol kicsit összeszedte magát. A gépe indult vissza, és ő nem látta sem a Niagarát, sem Ottawát, az Öt tó vidékét, a szafariparkot, de még egy nyamvadt vidámparkba se jutott el… De járt Kanadában. Megismerte Kanada őselemét, az erdőt, bejárta a juharfák rengetegét, és látott medvét, aminek látványában még az ott lakó erdőjárók is csak ritkán gyönyörködhetnek...
Előző fejezet:
Holdvilág Következő fejezet:
Iskola az őrület határán