….és a szív újra dobogott. Lassan kezdett pulzálni, előbb csupán verdesve, mint a kelepcéből szabadulni vágyó madár, majd egyre ütemesebben: düb, düb, düb… Hozta, vitte, hömpölygette az életet, a vért.
A szervezete hamarább tért magához, mint ő. Arra eszmélt, hogy él, és érez. Megtapintotta a lábát, a mellét, majd arcát kezdte szemügyre venni az éjjeliszekrényen felejtett apró kézitükörben. Ismerős szempár nézett vissza rá, és még sem ugyanaz, mint a műtét előtt. Szorongás, feszültség látszott rajta, holott örülnie kellene, ha másnak nem, pusztán a létnek. Hiszen ő él…de az a másik.
Ragaszkodott hozzá, hogy rögtön elmondják neki, kinek a szívét kapta. Nem akarták felzaklatni vele, de látták rajta, addig nem nyugszik, míg meg nem tudja. Egy fiatal lányét, aki előző este szenvedett halálos kimenetelű autóbalesetet. A szokásos séma: fiatalok, hajnali dáridó, figyelmetlenség, bezsúfolva többen egy autóba…Nem is kellett más, és megvolt a baj. Baj?! Tragédia!
Az ő megfáradt teste kapott egy új esélyt, lehetőséget a továbbélésre. Pedig mire kell az már neki? Számára bizonyosan kevesebb volt már hátra, mint annak a fiatal lánynak. Ő talán meg sem érdemelte ezt a ráadást. Persze a hozzátartozói nem így látják….Bár ő adhatott volna….
Az ő beteg szíve. Évtizedek óta szenvedett vele, és lám, elérte a hatvanat, mire az öreg jószág felmondta a szolgálatot. Már nem is remélte…aztán mégis. A váratlan baleset, az egyezés….
Úgy érezte, valamit neki is adnia kellett volna cserébe. A fiatal szív még bizonyára többet igényelt volna, amit az ő elárvult teste már nem tud neki megadni. Talán szerelemre vágyott, talán vágyban égett. Világot akart látni, meg akarta ismerni az ismeretlent. Tudni akart, tanulni vagy tanítani. Megfogantatni, nevelni, nevetni, élvezni az életet, elsírni a bánatot, túlélni a keserűséget. Harcolni a vesztésre álló csatában, megünnepelni a győzelmet, megkönnyezni az elbukót. Hogy tudna ő ennek megfelelni?
Találkozott a szülőkkel, megköszönte. Mit tehetne még? Élnie kell. Élni a lehetőséggel. A szívnek élnie kell. Ez már az ő felelőssége. Megtalálta végre a célt. Továbbvinni az életet, mint az olimpiai lángot a futó, hiszen azt az ő kezébe adták át. Nála kell tovább égnie a lángnak, s neki kell vigyáznia rá, nehogy idő előtt kialudjon…
Előző fejezet:
Elefánt a szemhéjamon Következő fejezet:
Elnézés(t)