Mester Györgyi novellái

Egérút

Ócska egy nap volt, ez a szerdai. Szinte minden balul ütött ki, valamennyi intézendő ügye rosszul sült el, kellemetlen helyzetbe hozták, méltatlanul megalázták, úgy hogy délutánra, rendesen kivolt.

Ráadásul, a munkából hazafelé, különböző üzletekben még vásárolnia is kellett, emiatt le-föl ugrált a villamosokról, talpalt, caplatott az egyre nehezülő szatyrokkal, csomagokkal. Önkéntelenül is nagyot sóhajtott, amikor ismét felszállt a „sárga hernyónak” csúfolt csuklós járművek egyikére, ami  egészen hazáig viszi, s ezzel véget ér aznapi vesszőfutása.

A villamos oldalának dőlve - mert ülőhely, természetesen már nem jutott neki -, azon gondolkodott, hogy biztosan megvett-e mindent a vacsorához, és talán már tényleg hazamehet, ami persze, nem jelenti azt, hogy otthon nyugalma lesz, hiszen főznie is kell, azután mosogatni, s persze hátravan még a gyerek leckéjének az átnézése, a férje munkahelyi történeteinek türelemmel viselt végighallgatása…, amikor egy szokatlan jelenet vonta magára a figyelmét.

Tőle nem messze, három fiatal fiú ácsorgott, de olyan furcsán, mintha a két nagyobb a harmadikat, a kicsit beszorította, szinte bepréselte volna maguk közé. Elkezdte figyelni őket. Az arcuk egyáltalában nem volt barátságos, nem tűntek haveroknak. Mintha fenyegették volna a legkisebbet, az alacsony, kövér gyereket. A fiú kapkodta a fejét, a két másik felváltva néha lökött rajta egyet, de továbbra sem engedték ki maguk közül. Ahogy jobban odafigyelt, a villamos szokásos zajai mellett is hallotta, hogy miről beszélnek. A legnagyobb fiú, aki még őnála is magasabb lehetett vagy két fejjel, fojtott hangon egyre csak azt ismételgette: valld be az igazat, jobb, ha most mondod el, mert aztán már késő lesz! Te mondtad el az anyádnak, különben honnan tudná?! A másik nagyobb fiú meg rátromfolt: bemószeroltál bennünket, mi?! Kis köcsög! Valld be, amíg nem késő! A kövér, csapzott hajú kisfiú, akinek felső ajka természetellenesen duzzadtnak, pirosnak, szinte véresnek tűnt, nem győzte bizonygatni: mit tegyek még, hogy higgyetek nekem? Nem én voltam! Mástól tudta meg az anyám! Hogy bizonyítsam, ha nem hallgatjátok meg az igazat?! Közben folyton próbált kitörni nagyobb társai szorító testgyűrűjéből, odébb araszolni, leszállni a járműről, de a másik kettő nem hagyta. Közrefogva őt, nyomultak vele, utána. Az arcok valódi fenyegetést ígértek, és a kis kövér gyerek arca is igazi rémületet tükrözött. Kócos, tépettnek tűnő haja, felduzzadt ajka ezt csak megerősíteni látszott.

Ezalatt benne - a látottak, hallottak nyomán -, egyre nőtt az aznap már amúgy is jócskán felgyülemlett indulat, adrenalin szintje fokról-fokra emelkedett. Úgy érezte, dühével ugyanakkor egyenes arányban növekszik az ereje is, gyűlölete a két nagyobb fiú iránt, akik szemmel láthatóan komolyan fenyegették, sanyargatták kisebbik társukat. Hogy mi lehetett az indíték? Szinte maga előtt látta az újságcikkeket, a televízió híradásait az ilyen és hasonló esetekről. A nagyobb fiúk elszedték a kisebbek zsebpénzét, fenyegetéssel, veréssel, akik tehetetlenek voltak a túlerővel szemben, és még a szüleiknek se mertek szólni, mert a fenyegetés erre az esetre is ígért valamiféle megtorlást. Vagy tehettek bármi mást, esetleg loptak, betörtek, és a kicsi  - vagy csak hitték, vagy meg is bizonyosodtak felőle - valamilyen módon, szándékosan, vagy ügyetlenségből, lebuktatta őket.

Nézte a fiatalokat. Ha ő most férfi lenne - gondolta -, de sajnos, nem az, vagy legalább két fejjel magasabb, vagy egyáltalában, bármi segítséget remélhetne az utastársaitól…de nem. Ez egyáltalában nem tűnt valószínűnek, mármint, hogy bárki is bele mert volna avatkozni az ügybe. Pedig ahogy ő, hallhatta, láthatta más is, mi történik, de a gyerekek hármas kis csoportosulását a felnőttek teljes közönnyel kerülgették, álltak, ültek a közelükben. Senkit nem érdekelt semmi más, a maga kis világán kívül.

És ekkor támadt egy ötlete. A szükség nagy úr, ebben a csalárd világban néha a jó ügyért hazudni is tudni kell. Szinte végig sem gondolva, mit tesz, odalépett a közelébe ismét visszaaraszoló trióhoz. Tömött szatyrait a lábához ejtve, a nagyobb fiút félretolva, kitörő örömmel nyakába borult a rémült, kövér kisfiúnak: ó, kicsim! Csak most ismerlek meg! A kollégám kisfia vagy! De régen nem láttalak! De te alig változtál, most is tiszta apád vagy! Már mióta készülök meglátogatni benneteket! Most hol is laktok? Éppen ráérek, beugrom hozzátok, szerezzünk egy kis meglepetést a családodnak! Fogd csak a szatyromat, leszállunk!

A nagyobb fiúk szóhoz se jutottak, amikor az éppen megálló villamosról, a kicsivel leugrott. A másik kettő fennmaradt, és ő visszanézve, kicsit kárörvendve látta, amint szinte tátott szájjal bámulnak utánuk.

Körülnézett az ismeretlen megállóban, hogy hol is vannak tulajdonképpen, majd amikor szemét erőltetve nagy nehezen kibetűzte a táblára írtakat, csak akkor lepődött meg igazán. Az utca, egyben a megálló neve, ez volt:”Egérút”.