Az előszoba ablakán beszűrődő élénk világosságról nem tudta határozottan, hogy az a napfény, nem volt nevesíthető a számára, de szépnek találta a sárga színt, mely szinte vonzotta magához, egyben kellemes melegérzetet keltett benne. Közelebbről is érezni akarta, többet akart kapni belőle. A rácsos ablakon kihajolni nem tudott, ezért a másik irányba indult. Az ajtó nyitva volt, akadály nélkül kijutott a lakásból.
A betonlépcső érdes felületén posztópapucsa megakadt, mely pillanatnyi megtorpanásra késztette, de reflexszerűen szétdobta a kezét, ami szerencsére falat ért, így nem esett le. A lépcső aljára érve, kicsoszogott az utcára. Elárasztotta a fény, de azért megborzongott. Még csak kora délelőtt volt. A lábai maguktól mozdultak, elindultak a járdán jobbra, bár az is lehet, hogy csak azért fordult abba az irányba, mert mások is arra mentek előtte. Csak lépegetett, egyik lábát rakta a másik után, ment céltalanul, mert haladtak előtte is. Sietett, ha a többi járókelő is szaporázta a lépteit, és lassított, ha utolért valakit, aki lassan sétált előtte. Most meglátott egy csoportosulást. Mivel mindenki csak álldogált, ő is megállt mellettük. Hirtelen kisebb szélvész kerekedett, a megállóba befutott a busz. A jármű által kavart légörvény lekapta válláról a lazán megkötött kendőt, és odafújta a bokrok tövébe. A könnyű kelme fennakadt egy ágon. A többi, ott várakozó ember egymás után besorjázott a buszba, tétovázását látva egy barátságos hang megkérdezte: segítsek felszállni? Hagyta, hogy a buszra felsegítsék. Az előzékeny fiatalember rögtön ülőhelyhez kísérte. Ültében kifelé nézegetett az ablakon, szeme mozgásával élénken követte, mint szaladnak mellettük a fák és a házak.
Hosszú ideig üldögélt, jólesett a pihenés. Amikor egy megállóban többen is leszálltak, követte őket. A papucsos, háziruhában, vékony kardigánban, láthatóan tanácstalanul álldogáló öregasszonyt, középkorú nő szólította meg: címet tetszik keresni? Ekkor homályosan valami gyümölcsnév jutott az eszébe, hogy oda kéne menni. Talán szőlő?! – már ha a szőlő egyáltalában gyümölcs. Érezte, a szót ismeri, de a jelentésével nem volt tisztában. Azért fennhangon kimondta: szőlő. A Szőlő utcát tetszik keresni? Hát itt, az V. kerületben, valóban van egy jópár gyümölcsről elnevezett utca, egymás után következnek sorban. Tessék csak előre indulni, úgy emlékszem, arrafelé van a Szőlő utca. A mutatott irányba indult. Csak ment, ment, emberek siettek el mellette, szembejöttek vele, kikerülték a lassan csoszogó asszonyt. Már nem emlékezett, hogy mit mondott neki az a kedves nő. Mert kedves volt, nem? Talán a lánya volt? Nem emlékezett. Ismerős arcokat keresett maga körül, de senkit nem talált. Megéhezett. Ki ad neki enni? A járda véget ért, és ahogy a szegélyről lelépett, a papucsa lemaradt a lábáról. Nem is vette észre, csak kicsivel később, amikor harisnyás talpát durván megbökte egy kavics. Találomra a szélesebb útra fordult. Hangos fékcsikorgással fékezett le, szinte az orra előtt, egy autó. A pillanatnyi megtorpanás után, továbbcsoszogott. Mivel gyenge volt a hallása, nem értette, mit kiabál a sofőr, de azért a hangra visszafordult, és látta, amint a férfi feléje integetve hadonászik. Automatikusan visszaintegetett, majd ment tovább. A házak apránként elfogytak mellőle, fákkal beültetett, parkos részhez ért. Bement a fák közé, és mivel fáradt volt, leült egy bokor tövébe. A talpa fájt, nem tudta, hogy miért, és ettől rossz érzés fogta el. Az éhsége időközben elmúlt, most már szomjazott. Amikor úgy érezte, tovább tud menni, feltápászkodott, és akkor a távolban megcsillant előtte valami. Arra felé indult, és elért a vízhez. Csak egy pillanatra torpant meg a töltés tetején, de valahogy biztos volt benne, hogy ha eléri azt a csillogó valamit, az majd a szomját oltja. A töltés tetején, a friss füvön megcsúszott, és leszánkázott a folyót szegélyező kövekig. A kemény szikladarabok között fekve, éles fájdalom nyilallt a bokájába. Odanézett, és valami furcsa pózban látta a lábfejét. Nyöszörögve, vinnyogva sírni kezdett, majd amikor a sérült testrésze teljesen elzsibbadt, abbahagyta a sírást. Most vette csak észre, keze a hűvös, nedves valamibe ért, a víz szó nem jutott az eszébe. A kezének jólesett, azért úgy fészkelődött, hogy a szája is odaérjen. Az első kortyok után szédülve fordult a folyóba. Arcra borulva, orrával a vízben, kétségbeesetten próbált levegőt venni, de levegő nem jött, csak a vízből nyelt egyre többet….mígnem elcsendesült. A virágmintás otthonka napokig ott lebegett a Tisza felszínén, mert a szürke kardigánt fogva tartották a kövek.
A III. kerület Szőlő utca 15. szám alatt lakó család mindenütt kereste. Bejárták a környező utcákat, mindenfelé kérdezősködtek, a kendő nyomán a busz útvonalát is nemegyszer végigutazták. Az egyik sofőr emlékezett is a szürke kardigános, zilált külsejű, réveteg tekintetű öregasszonyra, de arra már nem, hogy hol szállt le. Egy fiatal szerelmespár, a folyóparton andalogva, maguknak csendes búvóhelyet keresve, akadt rá.
A temetés után az öregasszony lánya összeomlott. Aznap neki kellett volna vigyáznia rá, de a gyerek után, amikor reggel elment az iskolába, nem ellenőrizte le, hogy szokás szerint, kulcsra zárta-e az ajtót…
Előző fejezet:
Belvárosi duplaablak Következő fejezet:
Csiszolatlan gyémánt