A novemberi reggel csontig ható nyirkossága ellenére, már a korai óráktól fogva ott toporogtak a falusiak a bolt előtt. A kisközségnek ez volt az egyetlen vegyesboltja, hát nem véletlenül várakoztak a nyitásra dideregve, ám türelmesen, a lányok, asszonyok. Diskurálni kezdtek, csak hogy az idő jobban teljen. Akármi titok is volt addig, a nagy csendességben sutyorgó asszonyok szavából előbb-utóbb fény derült rá, s így, akarva-akaratlanul, a sorban állók mindegyike tudója lett annak, amit a falu aznap reggeli híreiből továbbadni érdemes volt.
Halk pusmogás hallatszott innen is, onnan is, csak a sor közepén beszéltek a szokásosnál hangosabban. Az emeltebb hangra egyik-másik odakapta a fejét, de amikor látták, valaki a szabó feleségének magyaráz, hát elnézték a hangoskodást. Tudták ugyanis, hogy a szabó neje - pedig nem is olyan öreg még -, kissé süketecske. Ennél az egyszerű oknál fogva, a sógorasszonyának már harmadszor kellett elismételnie, hogy „a Tódor ma hajnalban elment”. Értem én, hogyne érteném - bólogatott végre a nagyothalló asszony. Elment a Tódor. Hová is ment, mit mondtál? - kérdezett vissza a hír hozójára. A másik egyre mérgesebben, egyre tagoltabban ismételte - sőt, már bánta is, hogy belekezdett, a falusi láncpletyka révén úgyis megtudja délutánra mindenki - hogy a másvilágra ment, vagyis meghalt az a szegény Tódor.
Nagy sokára a szabóné is megértette, mi történt, ami azért számára sem volt közömbös, hiszen a patak felől, a kert végénél összeért a telkük, így jól ismerte, szegrül-végrül szomszédja volt a Tódoréknak. Nem mintha a szólásnak akartak volna eleget tenni a beszélgetők - mármint, hogy halottról jót, vagy semmit -, de nem is lehetett volna arról a szegény emberről kellemetlent mondani. Súlyos beteg volt, mégis hősiesen viselte a kínnyait. Amíg csak lehetett, kijárt a földekre, aztán gyengülvén, már csak a ház körül tett-vett. Ellátta a jószágot, rendben tartotta a portát, s amikor már nagyon fogytán volt az ereje, még akkor is besegített a családnak, vigyázott a kisebb gyerekekre. Olyan nagy volt az akaratereje, azt hitték, tán meg is marad, legyőzi a kórt. Jó természetű, egészséges, erős parasztember volt fiatalon, nem egy nyámnyila alak, bárki tanúsíthatja. A két asszony, most már teljes egyetértésben, elhomályosuló szemmel emlékezett vissza a régi aratóbálokra, aztán a sok szüreti mulatságra, ahol legénykorában a Tódor bizony nemegyszer megforgatta mindkettőjüket.
Jó dógos, na meg remek táncos is volt - összegezték a véleményüket, melyet kis meghatott csenddel nyugtáztak. Az asszonyok azonban nem azért voltak asszonyok, hogy végül az anyagias dolgokat is szóba ne hozzák.
Az az egy baj volt csak ezzel a Tódorral - Istenem, bocsáss meg, nem akarok ártani neki -, hogy igen élhetetlen volt, jegyezte meg az egyik asszony. Nem gyarapodott annak a portája a harminc évnyi verejtékes munka után sem annyira, hogy bármit hagyhatott volna az árvákra.
Mert maradt utána három gyerek is. A fiúk egészen zsengék, csak iskolába járnak még, s a lányka is annyira fiatal, tán cselédnek se venné magához senki. Aztán ott az az öreg ház, amit persze szépen tartott, de alig van hozzá istálló, abban is csak néhány árva lábasjószág kérődzik. Rendesen művelte ugyan a házhoz tartozó kertet, de kicsi volt hiába, a termény épp csak a gazdát tartotta el, piacra már nem jutott. A föld mellett a Tódor másoknál is vállalt munkát, napszámba. Mindig égett a keze alatt a munka. Okos is volt - és itt megint egy-két sóhaj hallatszott -, meg rendes, tisztességes, de hiába dolgozott éjt nappallá téve, nem gyarapodott, nem tollasodott meg. Nem maradt az után örökség semmi. A házat nem szedhetik szét a gyerekek, valahol lakniuk is kell. A kert is parányi, azt se lehet lábra állítani. A jószág a saját megélhetésükhöz is kevés, nem maradt azokra a szegény gyerekekre Tódor után semmi, vagy még az se.
Ekkor a beállott csendet váratlanul egy határozott női hang törte meg, a falu nyugdíjba vonult, valamikori tanítónőjének a hangja. Ki mondja azt, hogy a Tódor után nem maradt semmi örökség?!
Én tanítottam őt, ismertem kiskora óta. Úgy, ahogy ezek itt ketten mondták, szorgalmas, okos diák volt, szófogadó, jó gyerek. Később felnőttnek is ritka rendes ember volt. Dolgos, segítőkész, család- és gyermekszerető. Hogy nem tudott félre tenni? Sokan vagyunk így ezzel. Nem ő az egyetlen, aki nem a garasokat gyűjtötte, hanem a szeretteiért dolgozott, rájuk költötte, amije volt, értük, a gyerekeiért, a családjáért törte magát.
És hogy mit hagyott hátra? Hát azt meg lehet nézni!
Évekig tanítottam őket, ezáltal jól ismerem mindhárom gyerekét. A lány az apja szorgalmát örökölte, házias, ügyes, annak ellenére, hogy igencsak fiatalka még. Jól fog vele járni, aki egyszer feleségül veszi. Emellett táncoslábú is, és az a tiszta, égkék szempár is a Tódortól maradt rá. A két fiú okos, éltanulók, tisztességesek, becsületesek, ráadásul segítenek az édesanyjuknak minden munkában, ami a ház körül adódik. Épp olyan dolgosak, mint az apjuk volt. Ezek a tulajdonságok pedig - nekem elhihetitek - kincset érnek, és szerencsére, felelőtlenül elherdálni se lehet őket.
Ki meri ezek után azt állítani, hogy a Tódor után nem maradt örökség, s anélkül ment a túlvilágra, hogy bármit is hagyott volna a gyerekeire?!...
Előző fejezet:
Az aranygubó Következő fejezet:
Az utca a témán hever