Épp csak szétpakolt az íróasztalán, amikor bejött a csoportvezetője, és az aktát kérte.
Már amikor rákérdezett, hogy melyiket is, és a főnöke megnevezte az ominózus ügyiratot, tudta, hogy az biztosan nincs nála. Mondta is, de mivel a kisfőnök csak erősködött, hogy nála kell lennie, hát előtte pörgette át az aktáit, egyiket a másik után. Azután elővette a nemrégiben irattározottakat is, hogy kiderüljön, nem keveredette-e - véletlenül - azok közé.
A fontos iratot tartalmazó borító azonban sem a fiókból, sem a szekrényből nem került elő. A föld csak nem nyelte el? - humorizált a főnöke, majd amikor látta, hogy az akta tényleg nem lesz meg, hangnemet váltott. Erre rámehet az állásod - mondta neki vészjóslóan. Úgy tudom, ma délutánra várják a minisztériumban a választ, már amit az ügyiratban feltett kérdésekre kell adnunk. Persze, előbb az adatokat lenne célszerű összeszednünk, csak tudnám, hogy milyen témában. Már leszóltak a titkárságról, ebéd után feltétlenül várják, hogy beadjuk aláírásra a vezérigazgatónak.
A csoportvezető a végén már annyira belelovalta magát, hogy „leszerencsétlenezte” őt, megjósolva azt is, hogy a cégtől, az eset következményeként - gondatlan munkavégzés, fontos ügyirat elvesztése okán -, szinte biztos, hogy mennie kell. Amikor a feldúlt főnök sebbel-lobbal kirohant az irodából, úgy becsapta maga után az ajtót, hogy egy helyen még a vakolat is lepotyogott. Mialatt ő a székében, magába roskadva ült, a telefon vadul felcsörgött. El kellett tartania a fülétől, mert a csoportvezetője olyan hangosan ordibált a kagylóba. Azonnal gyere az iktatóba! - üvöltötte. Ha egy percen belül nem vagy itt, én, személyesen intézem el, hogy kirúgjanak! Az iktatóban a szikár, egyébként eddig is igen ellenszenves, szemüveges, középkorú nő, folytatta az ő egzecíroztatását. Na, nézzen ide kolléga - és az orra elé tolta az átadókönyvet. Ide pedig be van írva - a vak is láthatja -, hogy ezt az iratot maga tegnap délután átvette. Saját kezűleg írta alá, hogy tőlem megkapta. Szintúgy, mint a pénztártól való távozás után, reklamációt én sem fogadok el. Ismerem én a kedves kollégák eszejárását, ha nincs meg valami, azért csak az iktató lehet a felelős!
Ekkor neki eszébe jutott, hogy tegnap, nem sokkal a munkaidő végezte előtt, tényleg járt az iktatóban, amikor is, az a vén satrafa aláíratott vele valamit a könyvben. Az aktát azonban mégsem kapta meg, mert a nőnek eszébe jutott, hogy a nagy sietségben a gépre még nem vitte fel az anyagot. Még ki is hangsúlyozta, hogy csak nyugodtan menjen vissza az irodájába, ha végzett az iktatással, majd utána viszi. De nem vitte. Ő azt az iratot egyáltalában nem is látta. Talán hibázott, amiért később nem kereste, de amikor azt sem tudta, mit keressen. És lám, most az ő nyakába varrják az egészet. Az ő felelőssége, ha a minisztérium időben nem kapja meg a kért adatokat. És ekkor elkezdte magát rettenetesen szégyellni, pedig ártatlan volt, mint a ma született bárány. Látta, amint az ebédlőben összesúgtak a jövetelére. Begörcsölt a gyomra, ott is hagyta az ebéd nagyobbik felét, pedig a milánói makaróni a kedvence volt. Már valószínűleg mindenki tudja a cégnél, hogy elveszített egy fontos ügyiratot. A folyosón szembejövő kolléganője bátorítólag a karjára tette a kezét. Majd csak lesz valahogy - súgta vigasztalóan.
Egyszerre izzadt, és rázta a hideg. Olyan rosszul érezte magát a bőrében, hogy legszívesebben kibújt volna belőle, és odébbáll. A mentségére azonban nem tudott felhozni semmit. Hiába mondta az iktatóban, hogy aláírta, persze, mert a nő erőszakosan az orra alá tolta az átadókönyvet, és ragaszkodott hozzá, hogy aláírja, de az aktát, azt nem kapta meg. Sem akkor, sem azután. Még csak nem is látta. Rettegésben teltek az órái, már lassan maga is elhitte, hogy ő a hibás. Egy ügyefogyott, egy balfék, aki nem tud kiállni az igazáért. Nem tudja bizonyítani - a saját aláírása ellenében -, hogy nem felelős az akta eltűnéséért.
Délután fél négykor - amikor már mindenki hazafelé készülődött -, váratlanul bejött a szobájába a csoportvezető. Udvariasan elnézést kért tőle a délelőtti kirohanásáért. Meglett az akta - mondta -, már be is küldték az adatokat a minisztériumba. Nincs semmi baj, tévedés volt, ő tényleg nem tehetett róla. A segédhivatalban a kolléganő - az a nagyszájú piszkafa - miután beiktatta az iratot, véletlenül az asztalon felejtette. A irodákban, munkaidő után, az osztályvezető éberségi ellenőrzést tartott, ő találta meg az elzáratlan iratot. Magához vette, másnap reggel pedig kiadta feldolgozásra, így az ügy le is van zárva. Amikor magára maradt az irodájában, érezte, a feszültsége nem enyhül. A gyomra továbbra is görcsölt, a feje is megfájdult, homlokáról le kellett törölnie az izzadtságot. És akkor támadt egy ötlete. Elsétált az iktató felé, jobbra-balra köszöngetve a már hazafelé siető kollégáknak. Az iktató ajtaja előtt megállt, és befelé fülelt. Kihallatszott, ahogy a nő nagy, erős léptekkel végigdübög az irodán, és becsapkodja az irattározók, meg a páncélszekrény ajtaját. Ekkor ő az ajtón kívül fityegő kulcsot csendben elfordította, kivette, majd halk léptekkel távozott. A lift előterében az egyik fikusz kicsit lötyögős cserepébe beleejtette az iktató helyiség kulcsát. A liftben, míg leért a földszintre, de még a buszmegállóban is, végig mosolygott, mert elképzelte, amint a fiatal portásfiú - négy óra után, amikor az alkalmazottak már mind haza mentek -, jó szokása szerint felteszi a fülhallgatóját, és akkor még a telefoncsörgést se hallja meg, hát még a kiabálást a nyolcadikról, hogy „segítség, bezártak, engedjen ki valaki!”