Az elaggott szív még egyszer dobbant, azután megállt. Csönd lett, örökös csönd. A fények kihunytak. Az utolsó sóhajjal elhagyta a testet az a két nagyszerű érzés is, melyek évtizedekig életben tartották a festő egyre hanyatló, gyarló testét. Mert hiszen ezek ketten éltették őt, a Vágy és a Szenvedély. Vágyott arra, hogy megörökítse az élet szépségének, örömének minden illékony percét, hogy megragadja az elmúló időt, hogy vászonra álmodjon és megfessen minden csodát. És hogyan is valósíthatta volna meg ezeket a vágyait, ha nem a bensőjét tűzként mardosó, lángoló szenvedéllyel?!
Amerre csak a Vágy és a Szenvedély tovaröpült, alant a mélyben, az emberek mind-mind úgy érezték, hogy elhatalmasodik rajtuk a vágy, és vágyaik teljesülését erősen kívánták: a leendő anya gyermeket, a magányos társat, a fruska szerelmet, a beteg egészséget, az öreg nyugalmas, gyors halált…
A Vágy és a Szenvedély azonban egyre csak kereste, de sehol nem lelte meg igazi otthonát. Egy lakot, ahol mindketten örökre tanyát üthetnek. Ahol nem hétköznapi csodára vágynak az emberek, és a szenvedélyek nem merülnek ki a bódulat kívánásában.
Egyszerre csak városszéli, magányos villát pillantottak meg. Nyitott ablakán szomorú hangulatú, vontatott zene hömpölygött az utcára. Egy fiatal, kezdő muzsikus gyakorolt, nem sok kedvvel. Érezte az űrt, de nem értette, mi az, ami hiányzik a játékából. Virtuóz módján kezelte a billentyűket, azok mégis, mintha kérették volna magukat, a kierőszakolt zene inkább hangzavarhoz volt hasonlatos, minden híján a harmóniának.
A szobába ekkor az édesanyja egy fiatal hölgyet vezetett be, és bemutatta. Órákat szeretne venni, azért bátorkodott… A kisasszony maga is lekuporodott a zongora mellé, beszélgetni kezdtek. Szaladtak, majd röpültek a percek, mosoly dalolt az arcukon, s a kezük véletlenül összeért. A fiatal művész fellapozta a kottát, és egy sokszor játszott, eleddig unalmasnak tartott darabba kezdett. És lám, most ujjai röpültek a billentyűk felett, homloka kigyúlt, tekintete elrévedt, a zenével együtt élt. Érezte, hogy bensőjében a meleg vér zubogni, áradni kezd, a zene taktusára dobbant a szíve. A lánykára nézett, s a visszatükröződő tekintetben ugyanazt az élvezetet látta, mint amit ő érzett. Tekintetük egybefonódott, szinte fájdalomként élték meg a zenét, mely olyan szép volt, mint olykor lehet az élet… Már négy kéz ujjai futkároztak a billentyűkön, két kecses fej hajladozott a zene ütemére, a taktust a szívük dobbanása adta hozzá. Mindketten vágytak a zenére, és megkapták. Átélték szenvedéllyel, és látszott, hogy az a szívükből már sohasem hal ki többé, csak majd egyszer, később, talán az utolsó sóhajjal elszáll…
A Vágy és a Szenvedély végre hazatalált.