Így, csupa nagybetűvel, a TÁJ, mely számomra mindig a legkedvesebb marad, hiszen ott töltöttem gyermekkorom legszebb, majd tizenöt éves időszakát.
A Balaton-felvidék szeretete mondatta velem ezeket az őszinte szavakat, mert én még ma is, harminc év távlatából, azt vallom, úgy kötődöm ehhez a tájhoz, mintha ott születtem volna. Pedig dehogy. Nagyvárosból, a véletlen sodort erre a vidékre. Hatéves gyerekként, bizonyára nem tudtam volna ilyen keresetlen szavakkal leírni ezt a tájékot, úgy, ahogy ma látatlanban is megjelenik előttem egyszerű, de tökéletes harmóniájában, szépségében. Ha kiállnék a vízpartra, el kellene döntenem, hogy honnan kezdjem a tájleírást. Fentről, az ég felől, vagy lentről, a víztől. Nem könnyű dönteni, mivel legtöbbször az ég és a víz úgy egybeolvad, hogy az ember azt sem tudja igazán, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik.
Kezdjük talán az ég felől. Milyennek is láttam én a Balaton felett az eget, az évek hosszú során? Hát volt az a színe, mellyel igazi égkéknek nevezik a tiszta égboltot, és amely a napsütésben úgy ragyogott, mint a legártatlanabb, legtisztább kék szem tükre.
Aztán ugyanez bodor, habos, egymást gyorsan kergető felhőkkel megpakolva, majd a súlyos, egyenletesen sötétszürke ég, melynek kárpitját a tóba cikázva lesújtó villámok szaggatták fel időnként. Végül emlékszem a mélykék, szinte feketének tűnő égboltra, melyet temérdek csillag pettyezett be, így borítva szépséges terítőt a fejem fölé. Látszólag égig értek a dombok, a Bakony nyúlványainak hol csúcsosabb, hol szelídebb lankái. Távolról úgy tűnt, mintha a halmok sziklás földjét, a fenyőerdők sötétzöld mohaként borították volna be, melynek komorságát azonban a lombos fák számtalan világosabb foltja feloldotta.
Nehéz lenne a fák zöldjének annyi árnyalatát megnevezni, amennyivel én erdei sétáim során találkoztam, a tavaszi zsengétől, a nyári, harsogó eleven zöldön keresztül, egészen a téli, sötét olajzöld színig. Nem véletlenül hagytam ki az őszt, mert akkor egészen más képet mutatott a táj. Olyan tarka szőttesét, melyet emberi kéz kimunkálni nem tudott volna, még a legnagyobb tehetséggel sem. A cserszömörce leveleinek színe változása, szinte minden képzeletet felülmúlt! A lombok között volt citrom- és napsárga, tűzpiros és rőtvörös, végül a tél közeledtével óarany, majd száradva zsugorodó sötétbarna színű is. Ahogy lejjebb ereszkedünk, halványzöld szőlők lágyítják az erdei táj képét.
A lomhán elnyúló, partmenti hegyeket a víztől füves rész választotta el. Harminc évvel azelőtt még többnyire szántó, ma már csak virágos rét. De annál gazdagabb. Tavasszal a festő palettájának minden színe megjelenik, vadvirág képében. A lenge fuvallatban hajladozó piros pipacsok kis szigetei között, kék búzavirág, mélykék szarkalábbal. Közéjük keveredve kacskaringós indákkal a rózsaszín szagosbükköny, és a fehér aprószulák kis harangjai. Kicsit közelebb a parthoz, ahol nedves, zsombékos a talaj, sárga nőszirom díszlik, és már a vízben tocsogva az ember félve kerülgeti a gólyahír apró csokrait. A fehér kamillavirág mindenütt bokrosodik, és néhol a védett kosbor is előtűnik. Őszre lehullanak az amúgy is tűnékeny, halvány virágszirmok, de annál szebben virít a vadrózsabokron a sok-sok piros bogyó, ami télen is kitart, hogy mégse legyen olyan színtelen, kopár a tájék. De akármilyen évszak is van, a növények sajátságos, tiszta illata belopja magát az ember érzékszerveibe. A tavasz virágillata, a nyár meleggel dúsított, gazdag levegője, az őszi száraz füvek szénaillata, majd a tél csontbavágó, kristálytisztán hideg lehelete. És ez nem mulandó, ez mind elraktározódik az ember orrában.
Emlékezve, már bokáig a vízben járok, ott, ahol a nádas kezdődik a buzogány bársonybarna bugáival, ostoroz az éleslevelű nád, de még mindig odébb a tó. Hogy elérjem, át kell vágnom a platánokkal, könnyhullató nyárfákkal, szomorú füzekkel övezett sétaúton.
Újabb nádas, keveredve néhol sötétzöld kákával, és a kőszegély után iszap. Ilyen tavasztól őszig a vízpart, amikor is jön a tél, és a szőke kalászként zizegő nádra, aratás vár.
Végül a Balaton. Közeledvén, már a jellegzetes, hínár-hal-víz egyveleg illatáról tudja az ember, rögvest a vízhez ér, melynek színe éppoly változékony, mint az égbolté, hiszen tükörképe annak. A vízfelszín néha valóban teljesen sima, ekkor nem „billeg” az aranyhíd sem. Olykor azonban haragosan szürke, fehértarajú hullámokkal szaggatott. Máskor sötétzöld márvány, ekkor vihar van készülőben. Furcsamód, télen sem színtelen, hiszen fehér hófoltok tarkítják a zöld, üvegként csillogó jégfelületet. És amikor még a Nap is hozzájárul e színkavalkádhoz! A nappal arany, az éjszaka ezüst holdhídja télen váratlanul lángoló tűzcsíkká változik, mely kedvére csúszkál, parádézik a befagyott tavon.
Ebből a tájból nekem nem hiányoznak sem a vadmadarak, sem a halak, bár tudom, hogy a vízfelszín alatt és felett, élőlények sokasága tobzódik, jogosan otthonának tekintve a tavat. Ahogy a tó körül élő emberek is ugyanígy éreznek, a valaha ott éltek is, közöttük én. És amikor az utcán tiszta illat, friss szél vág az arcomba, életre kelnek az emlékeim, és feléled bennem a vágy, visszatérni a kezdetekhez, a Balatonhoz.
Előző fejezet:
A sziget Következő fejezet:
A téma az utcán hever