Johnny nem csak vidám fickó volt, de hihetetlenül laza, egyben kalandvágyó is. Egy reggel, amikor már nem tudta megkülönböztetni egymástól a szürke hétköznapokat, nagy elhatározásra jutott. Addig járt a tengerészeti minisztériumban állást betöltő unokaöccse nyakára, míg az el nem intézte, hogy egyetlen civil utasként felvegyék egy bálnaolajat szállító teherhajó fedélzetére.
Az útiterv szerint, hat kikötőben horgonyoznának le, míg el nem érik a célállomást. Johnny útinaplót készült írni, de be nem vallottan, egy kalandjairól hű képet adó könyv majdani kiadásáról álmodott.
A négyhetes út első megállóján, egy prostituáltaktól és részeg matrózoktól hemzsegő kikötőn már túljutottak, és ő egészen elkeseredett, mert az utazás nagyon eseménytelenül telt, semmi említésre méltó nem történt.
Egy hajnalon azonban arra ébredt, hogy kidobta az ágya. Miután feltápászkodott a padlóról, és elkecmergett a fejénél alig nagyobb ablakig, látta, hogy odakinn fekete felhők tornyosulnak az égen, a hullámok pedig a kajütajtót ostromolják. Nagy meggondolatlanság volt kinyitnia a kabint, de már nem volt visszaút, a szél ereje a hajókorláthoz csapta, és szerencséje volt, hogy azzal a lendülettel egyenesen bele nem pottyant a félelmesen háborgó óceánba. Első gondolata ennek ellenére nem az ijedelem, hanem a következő volt: na, végre történik valami, a naplójában is megörökíthető dolog!A fedélzeten már egy órája nagy volt a futkosás, a hajó személyzete érezte, itt komoly baj van készülőben. Hát nem alaptalanul féltek!
A rakodótérben elszabadult pár hordó, azok fékevesztett száguldásukban nekiütődtek további hordóknak, és az egy oldalra összpontosult többszáz tonnányi teher felborította a hajó egyensúlyát. Nem kellett hozzá még negyedóra sem, és a hajó megbillent, majd oldalára dőlt. Kapkodva vízre bocsátották a négy mentőtutajt, a matrózok pedig szinte gondolkodás nélkül vetették magukat a vízbe, senki nem akart a hajó alá kerülni.
Johnny nyolcadmagával kuporgott egy felfújható gumitutajon, amikor a süllyedő hajó kavarta örvény megdobta a járművet, és mindnyájukat kiborította. Társai kétségbeesve kapálóztak a hullámhegyek között, csépelték a vizet, és mégis, egyedül ő tudott visszakapaszkodni, mert szerencséjére, ő volt a legközelebb a csónakhoz. Görcsösen markolta a kötélzetet, mígnem egy hatalmas hullám beterítette …és elájult. Mikor magához tért, nem tudta megítélni, mennyi idő telhetett el a hajókatasztrófa óta, esetleg csupán órák, de az is lehet, hogy napok óta hánykolódik a nyílt vízen. Körös-körül csak a végtelen óceánt látta. Hirtelen a messzeségben, mint délibáb, a víztől elütő színű, fekete, cakkos szalag tűnt fel. A szárazföld ígéretével sodródott valamiféle part felé. Csak közelebb érve rémült meg. A partszakasz iszonyú éles sziklazátonnyal kezdődött, amin átjutni lehetetlenségnek látszott. Érezte, teste a sziklákra kenődve, nyomokban és cafatokban éri majd el a homokos fövenyt. Egy hatalmas hullám azonban úgy megdobta a könnyű csónakot, hogy az átröpült egy embermagasságú szirten, majd a következő alacsonyabb, de hegyes szikladarab a gumit kilyukasztotta. A narancsszínű gumirongy egy szemvillanásnyit ráborult a kőre, majd visszacsúszott a vízbe, elmerült, és a víz alatt, mint hatalmas rája úszott egyre beljebb és beljebb az óceánba. Ő akkor már ott kapaszkodott egy kiszögellésben, és döntés előtt állt. Vagy örökre ott marad a szirten függeszkedve, vagy megkísérli a lehetetlent, úszva, ugorva, kapaszkodva kijutni a partra. Ha más meséli, fantazmagóriának tartotta volna, de ő mégis, szinte transzban, életével aznap már sokadszorra leszámolva, partot ért.
A kimerültségtől reszketve terült el a homokon. A levegő trópusi volt, így hamar megszáradt, a homok forrósága azonban feltápászkodásra késztette. Mi is juthat ilyenkor egy kalandvágyó utazó eszébe, ha nem az: én vagyok II. Robinson! Gyerekkori mesekönyvének képei jelentek meg lelki szemei előtt, hatalmas pálmák, cölöpökből összetákolt ház, mekegő kiskecskék, kutya, tűz, hús, étel….azám, csak ekkor érezte meg, hogy gyomrát mardossa az éhség. Gondolatban éppen eljutott a hű szolgáig, Péntekig, amikor belenyilallt, ideje összeszednie magát, hiszen még körül se nézett a szigeten. Bár ne tette volna, pusztult volna el ott és akkor, szép gondolatokkal és emlékképekkel a fejében, mert amit látott, abba bele kellett halni! Egyetlen pálma se nőtt a szigeten, erőltette hát magát, hogy odavonszolódjon az előtte talán száz méterre kezdődő bozótoshoz. Közelebb érve rá kellett jönnie, hogy az száraz, levéltelen, áthatolhatatlan tüskedzsungel. Nem volt se letörhető ága, se ehető termése. A széles bozóttenger mögött égbenyúló csupasz sziklák emelkedtek, melyek a homokon túl benyúltak az óceánba, ezért rájuk felmászni, vagy azokat megkerülni, nem lehetett. A távolból mintha vízesés zuhogása hallatszott volna, egyébként csak az óceán morajlott szüntelen, és a szél nyűtte, csikorgatta, rázta a bozótot. Ha Robinson ilyen helyen ér partot, bizonyára ismét a tajtékos óceánt választotta volna, ahelyett, hogy itt pusztuljon. De hát ő a vízbe se tud visszajutni, a szirtek nem engedik, önmaga királyságának foglya lett. Úgy érezte, a naplója véget ért, mielőtt elkezdhette volna megírni az első fejezetet. Bár tudta, hogy nincs nála bicska, vagy kés, hiszen ilyesmit sohasem hordott magánál, a biztonság kedvéért mégis végigtapogatta a zsebeit. Elázott papírzsebkendő foszlányok mellett, cipzáras nadrágzsebéből bontatlan nejloncsomagolású rágógumi került elő. Tíz darab, osztva hárommal, az annyi, mint három nap túlélés. Zúzott sebei, ahogy beléjük száradt a só, egyre jobban fájtak, szomjazott. Bevett egy rágót, és odakúszva a bozót széléhez elnyúlt, feje fölé az ágakra kifeszítette mentőmellénye maradékát. Álom előtti utolsó pillantása egy éppen leszálló madárrajra esett, de ahogy mozdult, a madarak idegesen felröppentek, az, hogy valahol ott fészkelnének, teljesen valószerűtlennek tűnt. Amikor legközelebb öntudatra tért, azt kellett hinnie, hogy átaludt egy éjszakát, mert kicsit hűvösebb volt, és a feje fölé kifeszített mentőmellény hajlataiban az éjszaka lecsapódott párából kis édesvizet talált, melyet mohón kiszürcsölt. Miután erőt gyűjtött, felállt, hogy még egyszer körülnézzen a szigeten, hátha mégsem olyan reménytelen a helyzet és talál valami ehetőt, vagy egyáltalában, az élet bárminő jelét. Hát nem talált, bele kellett törődnie, hogy a sziget teljesen kihalt, kopár, száraz, semmi zöld. A parthoz közel, ameddig az óceán engedte, a vízbe lábalt, de még egy kisujjnyi vízi élőlényt se sikerült felfedeznie. A határtalan sivárság elrettentette. Erre a madár se jár, se hajó, se repülő, itt a világon nincs semmi, talán maga a sziget sem létezik, csak őt gyötri egy rémálom. Talán büntetés azért, hogy annyira odavolt a kalandokért, semmi se volt neki drága, ha valami polgárpukkasztót tehetett. Aznap elrágott három rágógumit, és amikor már nem volt ízük, lenyelte őket, így próbálván elhitetni magával, hogy háromszor étkezett. Ébren érte a sötétedés, majd álomba zuhant, reggel azonban hiába kereste, nem volt víz a mentőmellény ráncaiban. Az ötödik, hatodik és hetedik rágót tömte be a szájába, de legszívesebben a csomagolóanyagot is elrágta, elszopogatta volna, ha nem tudja, hogy emészthetetlen. Újabb éjszaka, és reggel meglepetve vette észre, hogy már megint nem gyűlt víz a mellény hajlatában. Iszonyú volt a forróság és ő már két napja nem jutott egy korty vízhez sem. És eljött az utolsó nap. Élete fogyását a rágógumi fogyásán mérte. Még tett egy kétségbeesett kísérletet, hogy a bozóton áttörjön, majd, hogy a sziklazátonyokon valahogy átjusson, sikertelenül. Visszafeküdt a bozót szélére és várta a halált. Már félálomban, vagy félhalotti állapotban volt, amikor a szokásos zajokon, tengermormogáson, hullámcsapódáson, a szél zörgette bozót zaján, a távoli vízesés sustorgásán keresztül halvány zenefoszlányok jutottak el hozzá. Elvis Presley egy számát hallotta. Ha nem készült volna a halálra, talán megmosolyogta volna magát, hogy delíriumában nem Beethoven Sors-szimfóniájára, hanem egy rock énekes száma mellett szunnyad el örökre. Csak arra tudott gondolni, ki hogyan élt, úgy is hal meg. Ő szeretett jól élni, szórakozni, szerette a modern zenét, hát most ennek felidézésével úszik át lénye a másvilágra…
Valaki megrázta, és hangokat hallott: Mister, térjen magához! Hozzatok vizet, meg kell itatni! Kinyitotta szemét, és elmosódott alakokat látott maga körül. Az első kortyok szinte égették kiszáradt torkát. Felemelték, egy helikopter a magasba röpítette, akkor elalélt. Egy kórházban tért magához. Amikor már tudott gondolkodni és beszélni, első kérdése az volt: megmentői hogyan találtak erre a kietlen, kopár, lakatlan szigetre a hatalmas óceánban? Az orvos hitetlenkedve nézett rá. Maga nem tudta? Egy luxussziget rossz oldalán vetette ki a víz. Ahol partot ért, az lezárt terület, mert fokozottan balesetveszélyes, a bozótot azért ültették, hogy aki véletlenül mégis ki tudna ott kötni, nehogy megpróbáljon a szirtekre felmászni. A sziget a másik oldalról közelíthető meg, ott szállodák épültek, minden zöld, tele pálmákkal, hatalmas medencék, virágözön, vadon terem számos egzotikus trópusi gyümölcs. Vannak teniszpályák, kis repülőtér, kiépített utak. A szállodák nagyon kapósak, hiszen repülővel húsz perc a legközelebbi szárazföld, az amerikai kontinens. Maga a megtalálását annak köszönheti, hogy itt tegnap este fergeteges buli volt, egy milliomos csemete ünnepelte a nagykorúságát. Nagy zenebonával járt, aztán cirkusszal, randalírozással folytatódott, majd a berúgott fiatalok hajnalban elkötöttek egy kishajót, és direkt megközelítették a veszélyes szirteket. Aztán valaki távcsővel felfedezte a maga összekuporodott alakját, és riasztották a mentőegységet. Így került ide.
- Csak annyit mondjon még meg, Elvis Presleyt is játszott a zenekar?