A buszmegállóban reggelente, hosszú idő óta, ugyanazokkal az utasokkal együtt várakozom. Mi, négyen, az első buszjárattal utazunk be a városba a munkahelyünkre. Mivel egyikünk sem tud semmit a másikról, a helyzetre teljesen ráillik a mondás: látásból ismerjük egymást. Azért valamit, valószínűleg, mégiscsak megjegyeztünk a másikról, mármint a küllemét, amit a kora reggeli órák félhomályában egyáltalában ki lehet venni. A Nagyfenekű utastársunk nő. Szőke, olyan jó harmincas lehet, aki, amint megérkezik, lehorgonyoz a megállót jelző tábla alatt, és azonnal rágyújt. Senkihez nem szól, nem is köszön. A Nyájas korombéli asszony. Rendszerint a reggeli félkómás állapot ellenére, barátságosan fogadja a köszönésemet, és néha még pár szót is váltunk egymással közös témánkról, az aktuális időjárásról.A Morcos természetesen férfi. Enyhén őszül, köpcös, öltözéke, testtartása alapján ítélve, középkorú. Feltehetően álmos, azért morcos. Lecövekel a járdaszigeten, és nem néz se jobbra, se balra, egészen addig, amíg meg nem érkezik a busz.
A fentiekben elmondottak általánosnak mondhatók, mármint, hogy az utasok többsége nem elegyedik szóba a másikkal. Önző módon, saját magukba zuhanva szeretnék átvészelni a kora hajnali órákat, erősen befelé figyelve, kissé még alvajáró állapotban. Az eposzi jelzőkkel természetesen csak én ruháztam fel utastársaimat. Ők persze nem is sejtik, hogy némelyeknek - mármint nekem - szórakozás, egyben unaloműző játék, a jellemző, külső adottságok alapján kiötlött jelzőkkel illetni a másikat.
Tegnap koppanásra érkeztem a megállóba, épp hogy elkaptam a már indulni készülő járművet. Felszálláskor majdnem ráléptem a sarkára Morcosnak, aki meglepetésemre éppen szóba elegyedett a Nagyfenekűvel, és azt kérdezte tőle: Mi lehet a Gizdával? Mindig az elsők között szokott érkezni, ma reggel viszont nem láttam a megállóban…
Előző fejezet:
A medveasszony Következő fejezet:
Túl közel a Naphoz…