Mester Györgyi novellái

A korona ékkövei

Kivételesen nem tradicionális koronás főkről, csupán a férfinemről szeretnék rövid eszmefuttatás keretében megemlékezni. Hiszen koronás fők ők is, a teremtés koronái - szoktuk volt mondani.

Továbbszőve a gondolatmenetet, e koronás főket időnként „erősebb nemként” is emlegetjük, főként akkor, ha valamit emelni, csinálni kell, és …..a férfiember nem mozdul. Ráhagyja a nőre a munka nehezét, nehogy már szegény pára önbizalom hiányos legyen, és azt higgye magáról, neki soha, semmibe nincs beleszólása, nem kezdeményezhet önállóan, nem lehet aktív részese a mindennapi teendőknek, úgymond, mellőzik.

Manapság a buszon férfitársaink - többnyire - elsőként szállnak le, fürgén megelőzve a nőket, elvárják, hogy előre köszönjünk, a járműveken ültükben, csomag nélkül, lazán szemlélik a tömegben összepréselve kapaszkodó kismamát. És így tovább… De ha már van példa, akkor ellenpélda is kell, hogy legyen, kivétel a szabály alól. Ezekből szemezgetve, tapasztaltam meg az alábbiakat…

Az első eset. Amint befutott a metró az állomásra, a felszólításra, hogy „kérem, hagyják szabadon a biztonsági sávot”, a tömeg egy lendülettel indult meg a veszélyes sáv irányába. Egymást  tolva, lökdösve tülekedtek. A nagy nyomulást csak a szerelvényből kifelé áramlók áradata akasztotta meg, de csak a pillanat törtrészéig. Mivelhogy kifelé, és befelé egyidejűleg nem lehetett haladni, a kint lévők kénytelen-kelletlen megtorpantak, ágaskodva, maguk alatt a földet kapálva, mint fújtató, prüszkölő paripák.

Én türelmes ember vagyok, hát nyugodtan álldogáltam, amikor egy kivételével, elfogytak előlem utastársaim. Már csak egy tíz-tizenkét év körüli fiúcska volt köztem, és a metróajtó között. Csendben megbújtam a háta fedezékében, és vártam a soromra. Eszembe se jutott, hogy az ő fiatal, illetve az én középkorú létemre tekintettel, elsőbbséget követeljek magamnak, és megelőzzem. Amikor azonban a fiú sorra került, egyszer csak félreállt: tessék, parancsoljon - s kezével mutatva az utat, előre engedett, betessékelt a vagonba. Szinte szóhoz se jutottam. Ilyen is van?! Ilyen is van! Megköszöntem. Hát ő volt az első ékköve a teremtés koronájának. Kicsi, de annál fényesebb.

A második eset. Időre mentem egy találkozóra, melynek helyszíne ismeretlen volt számomra. Természetesen, a címet tudtam, behatárolni sem volt nehéz, a házszámokat figyelembe véve, valahol a Blaha Lujza tér közvetlen közelében lehetett a hely, ahol pontosan meg kellett jelennem. A dilemmám ott kezdődött, lefelé a Keleti pályaudvar felé, vagy épp ellenkezőleg, az Erzsébet híd felé induljak? Az idő rövidsége miatt, nagyon kellett igyekeznem. Ha rossz irányba indulok, bármilyen nagy lendülettel, de téves az irány, menthetetlenül elkések. A tér közvetlen közelében fiatal taxis álldogált, kocsijának támaszkodva. Bámészan, tétlenül nézelődött, utas nem lévén a láthatáron. Ha én most megkérdem tőle, merre van a keresett cím, bizonyára felmérgesedik, hogy fölöslegesen dolgoztatom, mivel fuvar, az biztosan nem lesz. Azért mégis hozzáfordultam, és magamat erősen felbátorítva, határozottságot színlelve - talán akkor nem küld el olyan arrogánsan -, feltettem a nagy kérdést: ne haragudjon, de nem tudja véletlenül, ez és ez a cím, melyik irányban található? Időre megyek, nehogy rossz felé indulva, lekéssem a fontos találkozót. A fiatalember elgondolkodott, majd sajnálkozva közölte, hogy nem tudja. De, ezért van a GPS. Benyúlt a kocsijába, kivette a készüléket, kézzel belepötyögött valamit - nem értek hozzá -, majd egy-két perc elteltével megadta a kért, pontos felvilágosítást. Hálálkodva megköszöntem, ő pedig mosolyogva szabadkozott, hogy igazán nincs miért, és örül, hogy segíthetett. Ez egy kicsit már nagyobb drágakő volt, mivel akár elutasítóan, durván is viselkedhetett volna velem, ellentételezés - jelen esetben, igénybevett fuvar - hiányában, ami sajnos, manapság eléggé mindennapos dolog. Tudjuk, még Krisztus koporsóját se őrizték ingyen.

A harmadik eset. Középkorú nő állt előttem, mindketten a metróra vártunk. Benyúlt a táskájába egy zsebkendőért, de a hirtelen mozdulattól kiesett a pénztárcája, mely szétnyílt, és belőle szanaszét gurult a sok fémpénz, tízesek meg húszasok, tarkítva néhány ötforintos érmével. Csak állt tehetetlenül, amikor öltönyös, kezében diplomatatáskát tartó fiatalember lépett mellé. Látta az esetet, a nőt, csomagokkal megpakoltan, kétségbeesve, hát letérdelt, és módszeresen kezdte felcsipegetni az aprót. Percekig szedte, és még a messzebbre gurult forintokat is összebogarászta. A marékra való érmét odaadta a nőnek, és még a tárcába is segített belerakosgatni a sok kis zörgő fémpénzt. Meg is lett valamennyi. Neki adtam volna a korona következő ékkövét - bár valószínűleg nem fogadta volna el.

A negyedik eset. Két különböző helyszínen is meg kellett jelennem aznap délelőtt. Az idő rövidsége miatt, a  programok között, haza már nem tudtam menni, mégis mennem kellett - toalettre. Amit kerestem, meg is találtam, a téren, ahol a metróról át kellett szállnom a buszra. Félreeső helyen, hosszú, bizarrul sötét lépcsősor alján virított a tábla: mosdóhasználat 120 forint. Sebaj, ha muszáj, hát muszáj. Dolgom végeztével, hajamat is megigazítottam volna, már ha lett volna a közös helyiségben tükör. Nem volt, csak a „pénztáros” irodahelyiségében. Hát bekéredzkedtem. Ugyan engedje már meg, hogy a hajamat rendbe tegyem, még további „jelenésem” van. Miközben az irodában tollászkodtam - mintegy saját feszültségemet oldandó - félhangosan kritikai észrevételeket is tettem, hogy milyen nagy a huzat a metróban, ezért kár is volt reggel megfésülködnöm. Egyszer csak, a WC-s bácsi - hasonlóan középkorú, mint én - megszólalt. Abszolút odaillő, frappáns megjegyzést tett, mely teljesen szakszerű és helytálló volt: lakkal nem próbálta? Lakkot nem használ? - kérdezte tőlem. Azzal kellene kicsit lefújni a frizuráját, mindjárt tartósabb lenne. Miután eszmét és gondolatot cseréltünk, mármint én jeleztem, hogy nem szeretem a lakkot, ő meg csak erősítgette, hogy érdemes lenne kipróbálni, mert biztosan jót tenne - kölcsönösen szívélyesen elbúcsúztunk egymástól, és én … továbbmentem a következő programomra, lelkiekben megizmosodva, igazi hasznos, férfias tanácsokkal ellátva, kitanítva a női praktikákat illetően.

Az ötödik eset. Abban az évben igazi kemény, hideg telünk volt. Az utak rettenetesen csúsztak, s én egyszer csak azt vettem észre, hogy magas sarkú csizmámmal nem tudok, nemhogy menni, de még megállni sem, pedig a hazafelé vezető út ráadásul még lejtett is, hosszú szakaszon. Míg tanácstalanul álldogáltam, mert elindulni, csak a lábtörés kockázatával lehetett volna, hirtelen valaki megszólított: segítsek? Odanéztem, és tőlem nem messze egy kerekképű, kedves, középkorú, gömbölyű emberke állt. Mosolyogva nyújtotta a kezét: jöjjön, karoljon belém, nekem csúszásmentes a cipőm talpa, elhiheti, biztos lábakon állok. Mintha bizalmas barátságban lennénk, kart karba öltve csoszogtunk előre, a további kétszáz méteren. Balesetmentesen hazaértem - hála az ötödik ékkőnek, kedves, öreg, bajuszos embertársamnak, ki a bajban rögvest, gondolkodás nélkül, elsőként nyújtotta baráti jobb(kar)ját.