Mester Györgyi novellái

A csúnya nő

Már megint nem jutottam ülőhelyhez a buszon, pedig időben elindultam a munkahelyemről, hogy még az első transzportok valamelyikébe beleférjek, s ülve utazhassak. Nem volt szerencsém, így felszállás után csak ácsorogtam, csomagokkal a kezemben, kilengtem és visszanyertem az egyensúlyomat, a buszsofőr szeszélyéből hirtelen nekilóduló, majd ugyanolyan váratlanul megtorpanó jármű, változékony halmazállapotúnak tűnő utastömegében.

Jobb híján, nézegettem. Na, persze nem kifelé, az ablakon, hiszen a tájat, mint a saját tenyeremet ismerem, a megállókat betéve tudom. Utastársaimat szemlélgettem, próbáltam kitalálni a korukat, foglalkozásukat, útjuk célját. Az arcokat fürkésző szemem egy előttem ülő, feltűnően kövér, fiatal nőn állapodott meg. Mit tagadjuk, a nő nem csak kövér, csúnya is volt. Nagyon csúnya. Az, hogy a kövérsége ellenére, testhez álló, szűk farmert viselt, eléggé visszatetszőnek tűnt, mivel a hasán dupla úszógumivá formázódott a világoskék vászon. A nadrághoz laza, de a karjain szintén passzos, rövid ujjú felsőt viselt. Kibuggyantak belőle vaskos, dorong formájú felkarjai, és az oszlopos végtag így folytatódott a továbbiakban is, egészen a virsliujjakig bezárólag. De ez még csak hagyján. A testsúlyán ugyanis az ember nem mindig tud akaratlagosan változtatni, beleszól abba az is, mit kapott örökségül az elődöktől. Bizonyára szívesebben lett volna ő is húsz kilóval könnyebb. A nőnek nem csak a teste, a feje is nagy, kövér volt, nyakát a toka uralta, vastag száján erős festéket, szemén divatos, szögletes, feketekeretes szemüveget viselt. Fülében hatalmas giccses függők, haja szélfúttára vágva - és jajvörösre festve. Hát, mit tagadjuk, csúnya volt. Csúnyasága valahogy elrettentett, egyben ellenszenvet váltott ki belőlem. Arcán, vagy bebeszéltem magamnak, vagy valóban láttam némi dölyföt, a következő kísérőszöveggel: ilyen vagyok, mert nekem így esik jól!

Talán elábrándozásom volt az oka, de amikor a hirtelen megtorpanó forgalom miatt sofőrünk minden eddiginél erőteljesebben befékezett, elestem. Szó szerint, padlót fogtam. Szatyrom füle a lendülettől leszakadt, és minden szanaszét gurult belőle. Amikor térdre zuhantam, a tenyeremet is jól odavágtam a padlóhoz, épp egy vaslemez szegélyéhez. Az utasok, magukat rendezgetve odébb húzódtak, hogy még kényelmesebben elterülhessek a padlón. Ekkor a kövér, fiatal nő felugrott. Kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Leültetett a saját helyére. Vérző tenyerem láttán, tiszta papírzsebkendőt vett elő, és odaadta. Megkérdezte, nem vagyok-e rosszul, nem szédülök-e, és biztatott, nyugodtan kortyoljak - előttem felbontott -ásványvízéből. Neki is helyet adtak közelben ácsorgó utastársaink, hadd szedegesse nyugodtan szétszóródott holmijaimat. Miután minden megkerült, szatyrából kivette a könyvét és az esernyőt, egyiket a táskájába, másikat a hóna alá fogta, a kiürített műanyagszatyrot pedig átnyújtotta nekem: ebbe tessék beletenni a szakadt táskát, ezzel legalább meg lehet fogni. Látva serény gondoskodását, valaki megkérdezte: a lánya? Nem - mondtam -, nem a lányom, de lehetne.

Magamban pedig azt gondoltam: ez a fiatal nő nem is csúnya. Sőt, már majdnem szép…..