Istvándi Csécséhez hasonlóan kis falu volt a Túr vize mellett.
Móricz így írja le az istvándi körülményeket:
”A gépészház egy nagyon pici, magányos, rideg skatulyaépület volt az útfélen, a keresztúton, háta megett a Túr. Olyan elhagyott, rideg, üres, kerítéstelen házacska volt, mint a révházak szoktak lenni. Nem volt kert sem előtte, sem mögötte; fehérre volt taposva körülötte az úttest. Nem lehetett megérteni, kik laktak ebben, hogy egy kapavágást nem szántak rá, hogy megmutassák, ember jár erre.
Úgy állott ott az a kicsi hajlék, mintha elveszítették volna az útfélen, s az ott marad, míg el nem tapossa egy kocsikerék.
Nagyon kicsi is volt lakásnak. Egyetlenegy kis szoba, annak is oly magasan az ablaka az utca felé, hogy még a felnőtt is aligha látott ki rajta. Parányi konyhán át lehetett bemenni ebbe a szobába, setétből setétbe, s úgy kellett a szoba küszöbén felfelé lépni, hogy az ember annyiszor esett az orrára, ahányszor bement…
… Nem jó hely volt. Én már az első percben éreztem, hogy itt nem vagyok jó helyen. Hová lett a mi csudálatos nagy deszkakapunk, amin két ökör úgy ballagott be, hogy csak párázott a hátuk az örömtől, hogy már hazajöttek. És hol vannak a mi kedveseink, a vályú a friss vízzel, amiben zöld moha emelgette haját s oly szépségesen szép volt.”
A kis Móricz az istvándi iskolában sem érezte jól magát:
„Az iskola sem segített rajtam Istvándiban. Az iskola ott volt a szomszédban, s tele volt gyermekkel, de ha én bele léptem, még jobban magamban maradtam, mint otthon édesnagyanyámmal.
Nem lehetett az ellenétet kiheverni. A csécsi iskoláról csak a nyár és a vidámság árad bennem, az istvándi mindig tél volt, hideg volt, fázós és savanyúszagú.
Alig emlékszem valami másra, csak, hogy fát kellett vinni a hónom alatt az iskolába. Édesnagyanyám mindig sokallta, amit vittem: - Nem bírod, ne cipelj annyit.
Fát azért kellett vinni, mert ez volt az iskolafűtés megoldása. Voltak erős fiúk, akik kiszedték a sövénykerítéseket, s azt hordták el, mert a szüleik nem adtak nekik fát az oskolafűtésre. Hogy vágytam rá, csak rám kerüljön a sor s csakugyan volt eset, hogy sötétben kellett felkelni s az iskolában megraktuk ketten a tüzet. Hogy az iskolai tanítás az életben mily kevés eredménnyel jár, mutatja, hogy máig sem tudok tüzet rakni, se latinul olvasni. Pedig a tűzrakás volt a legelső és a latin a legtöbb időt rabló foglalkozás egész iskolai pályámon.”
(Móricz Zsigmond: Életem regénye i.m. 155-156.; 184. p.)
„Istvándi jellemképző iskola volt nekem” – írja Móricz –, majd Balázs Mihály így folytatja:
”Nem kis szerepet játszottak a „jellemképzésben” az első olvasmányélmények, amelyek ugyancsak az istvándi két évhez fűződnek. A gépészkovács úréknál ugyanis esténként főleg az édesnagymama, de olykor a nagybácsi is olvasgatott. S különösen az utóbbi szívesen olvasgatott hangosan. A kis Zsiga az ő szájából hallgatta végig Jókai Történetek egy ócska kastélyban című elbeszélését. Ilyenkor abbahagyta a kezébe került gépárjegyzékek átrajzolgatását, s itta nagybátyja minden szavát.
A nagymama a Dumas regényeket kedvelte, ezek a történetek is gyújtották a hétéves gyermek fantáziáját. A legnagyobb élményt Bunyan Zarándokok útja című könyve adta számára, amelyet már ő maga olvasott, és valódi bűvölettel töltötte el.”
(Balázs Mihály: Szülőföld és iskola. i.m. 11.p.)
Árvának és szerencsétlennek érezte magát Istvándiban, Pallagi László nagybácsi házában.
Ugyanakkor „jellemformáló kohó” is volt számára ez a falu, hisz ebből a "csodálatos magányosságból" született meg jelleme, tartása. Istvándi tanította meg a szerénységre is. Minél nagyobb volt a csécsei hencegés, annál nagyobb lett az istvándi letörtség.
Előző fejezet:
A Légy jó mindhalálig illusztrációi Következő fejezet:
Kritikák