Lehetséges, hogy Tamási szülőfaluja régebbi eredetű, de az első írásos feljegyzés csak egy 16. századbeli oklevélben olvasható. A település a Hargita hegység oldalában található 500-900 méteres hegyek között. A település körüli földek alig voltak alkalmasak földművelésre, így lakói a környező városokban kerestek munkát. Voltak – így Tamási is – akik Budapesten vagy Amerikában próbáltak maguk számára megélhetést biztosítani.
Tamási nagy szeretettel így ír szülőfalujáról:
„Ma megnőve fekszik a völgyben, kinyújtózva olyan hosszúra, hogy két kilométernél hosszabb is valamivel. A középen csendesen folydogál a Nyikó, melyet ember és földrajz Szőkének nevez, amely maga sem tudja, hogy nagy patak-e vagy kicsi folyó, mert ha sírnak fölötte az erdős hegyek s két oldalán a menedékes földek, akkor nagyra dagadva zúgni is tud, és pusztítani árvizesen de úgy megtikkad néha, hosszú szárazság idején, hogy keresztfát lehetne ültetni, a medrébe állítani. De ha békességben, harag vagy ínség nélkül élhet, akkor szőkén és szelíden folydogál végig a falun, melynek utcái két partján vonulnak, s véle együtt kanyarognak, lejtenek hirtelen duzzogva, vagy kunkorodnak játékosan. Néha egyenesen is futnak egy-egy kicsit, de jóformán csak azért, nehogy azt gondolhassa bárki, hogy úgy nem is tudnának futni.
A falú házait fából építik, vagy hogy ne hazudjak semmit, nagy részét fából építették mindig. Úgy szokták, hogy a fundamentumot magosra emelik a föld felé, s a faház oldalát arra húzzák, lehetőleg szintén magosra. Ahol a ház oldala és fundamentuma érintkezik, ott fut a ház arcos felén, kereken a tornác, melyet a gyermekek különösen szeretnek, és amelyből jó messzire el lehet látni. A tetőt zsindellyel födik, melyet a hegyi mesterek hornyolnak. Kemény telkeken valóban csattogni szokott, és ahogy az öregszik, úgy feketedik. Gyér számmal ugyan, de voltak olyan házak is mindig, amelyek kőből és téglából épültek, de ezek inkább a hivatalok szállásai voltak, vagy ha valami módos magánosé talált lenni, akkor a mód mellett a tudományosságot akarta jelenteni. A ház nem törődött azzal, ha a tudományosság megakadt az úrhatnámságnál; ha azonban a mód is megszenvedett olykor, a kőházas emberektől senki nem kért tanácsot.
Mivel jórészt dombosan hullámzik a folyó mind két partján a tájék, s mivel a házak magasabbak is, mint ahogy sík helyen lenni szokott, úgy tűnik a szemnek, mintha könnyed és játékos lenne a faluban minden. Lábujjhegyen állnak a házak, és magas ablakaikon úgy kukucskálnak le a folyó felé, s figyelnek a nagyvilágba; a folyó fölött pedig az egyik utca kíváncsian néz által a másikra, hogy vajon miképpen élhetnek odaát, vagy nem jött-e végre valami jó hír.
Hosszan a völgyben így fekszik hát a falú, mely nemcsak az én életemben nevezetes, hanem a Nyikó életébe is, legalább annyira. Mert ha jól ismerem ezt a patakfolyót, márpedig úgy hiszem, akkor Farkaslakát sosem felejti el, még a tengerben sem, öreg csepp korában. Nem felejti el, hiszen fenn a havasi erdőkben farkaslaki földön születik, sőt falut sem lát soha addig, amíg be nem csergedezik hozzánk. Olyan nagy dolog lehet ez neki, hogy egy folyó életében nagyobb talán nincs is. Ámulhat a házakon, amelyek két partján, valamilyen okból felsorakoztak egymás mellé; sőt meg is ismerheti a házakat és a bennük lakó sok embert, mert csebrekben házhoz viszik őt, ahol felnőttek és gyerekek úgy szeretik, hogy megisszák.
Külső pillanatra ilyen hát Farkaslaka.”
(Forrás: Zeng a magasság i.m. 9-10. p.)
Tamás Gáspár (Áron öccse) Farkaslakáról:
„Az én gyermekkoromban hosszú téli estéken valamelyik szomszédban összegyűltek az idősebb emberek beszélgetésre, az asszonyok pedig gyapjúfonásra, mert akkor az asszonyok is háziipart űztek, vagyis posztókészítéssel foglalkoztak. Mint gyerek, én is a szülőkkel mentem, s hallottam, amit beszélgettek.
Felmerült az a kérdés, hogy mióta kezdődött Farkaslaka. Erre azt mondja az egyik bölcs öregember, hogy írásilag ötszáz éves múltja van a falunak, de még ezelőtt is lehetett valami kisebb település, amelyik nem képzett falut. De arra már ezek az idős emberek is jól emlékeznek, hogy a falú mellett a hatalmas nyírfa- cserfaerdő volt, ahol most jelenleg szántóföld elég nagy területen. A hely neve is Csere. Az akkori előjáróság eladta a fakereskedőnek, az pedig levágatta az erdőt és kitermeltette a legnagyobb részét vasúti talpfának és hordóhoz dongafának Ami erre a célra nem volt jó, azt tűzifának használták fel, s azután a már pusztán maradt területet a falú lakossága között jog szerint szétosztották. Még én is jól emlékszem, amikor gyertek voltam, apámmal s aztán Áron bátyámmal ott szántottunk, hogy mennyire kellett vigyázzak a tehenekre, nehogy a csutakban ez eke elromoljon.”
(Tamási Gáspár i.m. 197-198. p.)
Németh László Farkaslakáról:
„Amikor nyáron Erdélyt jártam, Tamási Áron azzal tisztelt meg, hogy lekísért a szülőfalujába. Sohasem láttam még szegényebb falut. A sárral bevert házacskák sarkán keresztbe illesztett gerendák ugrottak ki, arról tudta meg az ember, hogy fából vannak. Maguk a lakósok is szűkölködnek, egyszerűek, ki a sovány föld segítségével gyűrte ki az adót, ki a hegyekre jár föl szénégetőnek, a városokba napszámosnak. De amilyen szegény volt a falu, olyan tündéri. Az utcák játékos labirintusként csavarogtak a gyümölcsösök között, és a hegyekről szaladó víz elől magas lábakra húzódott házikók, derékon körbefutó virágos tornácukkal, mint furcsa mókás cölöpépítmények álltak a habos kert fölött. Hallgattam az elém akadt rokon panaszát embermagas keresztek alá heveredve a temetőn, s mulatságunkra este egy bokor nép: rokon, ismerős telepedte körül a négy vendégnek megterített asztalt: katonatörténeteket meséltek, bajt és tréfát a menekülés idejéből, s óvatosan egy fúvószerszám is mögéje bátorkodott a megindult éneknek.
Néztem a merev lárva-arc mögül a mókázó asszonyokat , éreztem a dal és tréfa fölött a falura nehezedő nyomást, mely e lelkek színes szénsavát hajtotta, s kénytelen voltam elhinni, hogy csakugyan van falú, amely Tamási-novellák falvára ennyire hasonlíthat.
Amit a költészet színének hittem, élet volt, amit góbéságában agyafúrt túlzásnak: közbeszéd.
A költő öccse és húga éppoly élvezetesen meséltek, mint a költő: egy séta kellett volna csak nekik, ki a műveltségbe, hogy fölfedezzék, mi van bennük, éppoly költők lettek volna, mint ő. Amikor a vízér dombjai közt a falucska feltűnt, el voltam szánva, hogy azért sem látom benne az Énekes madár színpadát. De mihaszna, ezt a falút nem Tamási költötte, előbb őt a falú; akárhol vágtam meg, ő folyott belőle, ahogy a barackból csak baracklé folyhat.
Milyen szerencsés ez az író, gondoltam. Ehelyett a falúja dolgozott, s a népe lelkét színesre verő évszázadok. Mást se tesz, csak mint a kútfő, bukja a mások szegénységből, életkedvéből fölszálló ízeket, s annyit a költőnek, aki dicsőséget sosem látott, minden dicsőségét ő aratja le, székely Homérosz maga. Bizony hálás lehet falujának. Akárhová-merre csetlett-botlott csak haza kellett rándulnia, vonaton, lélekben s a fürdető szülőföld lemosta róla az úti port s meglökte: rajta ahogy tanítottalak.”
(Zeng a magosság i.m. 13. p.)