Tamási Áron 1918-ban - már a román közigazgatás idején - a kolozsvári Keleti Újságnál dolgozott, de közben tanult a Kereskedelmi Akadémián.
Trianon, a háború utáni szegénység, a reménytelen gazdasági helyzet sok-sok magyart arra késztetett, hogy szerencsét próbáljanak. Tamási amerikai útját ennek ellenére nehéz megmagyarázni. Nagybátyja anyagilag havonta támogatta, állása is volt, s irodalmi sikerei ekkor már egyértelműek voltak. Mégis elindult. Fancsali Gáspár nagybátyja segítette a beutazását.
Amerikában lényegében semmilyen konkrét konfliktus nem érte. Keresete megfelelő megélhetést biztosított számára, de az amerikai világ idegen volt számára. (Ezt jelzi többek között az Ábel Amerikában című regénye is.) Egyre inkább tudatosodott benne, hogy ő „magyar író”.
New Yorkból írta barátjának Benedek Eleknek:
„Nagyon szeretett Elek Bácsi!
Egy hét óta ezen nagyközségben tátogatom a számat. Mert van itten látni, s hallani való, s minden e kerek világon.
Hanem az utam hasonló volt a purgatóriumban szenvedő lélek állapotához, kik három hétig mindenfajta Isten-verés között örökösen csak a fényességet várják. Július 10-én repültem ki Kolozsvárról, s Bukarest – Csernovitz – Varsó – Danzig – Koppenhága – Északi-tenger – Óceán – Halifaxon át augusztus 2-án szállottam erre a nagy tojásra. Közben annyit láttam s tapasztaltam, hogy egy falut meg tudnék vele tölteni. Megállapítottam ismét s végérvényesen, hogy a hunok nem valának vízi népek, hanem mező- és erdőjárók örökké, mert az én természetem elig sem akarta a rengeteg vizeken való mendegélést bevenni. Egy kerek hétig, mint az élettől búcsúzó madár az ágon, úgy feküdtem betegen az ágyban, s nem tudtam, egy fej hagymán kívűl az égvilágon semmit enni. Egy hét múlva aztán úgy támolyogtam, mint a gyermekágyas asszony.
Utazótársaimnak kilencven százaléka muszka s lengyel-zsidó volt.
Hol vihar, hol köd, de olyan köd mintha a világ minden férfija egyszerre ránk eresztette volna pipájából a füstöt, s olyan vihar. Istenem, hogy a hajó orra mindjárt mutatta nekünk az utat a menynek országa felé.
Mondtam is, amikor leszállottam:
– No, hogy sijedjen el, mikor senki nincs rajta!
Hanem aztán bátyámék az ölükbe vettek, s szeretettel, szóval s minden jóval jóltartottak. Más világ, jó világ, s mégis úgy vagyok vele, mint a fontoskodó fiatal házas, aki nem igen mer közelebb menni a feleségéhez. Itt semmi más nincs a földkerekségen, csak a munka és a jólét. Aki dolgozik, úgy élhet, mint a veréb a búzában, de ha nem dolgozik, biza lejár a napa hamarosan.
Angol nyelv nélkül hivatalba s más jobb helyre sem mehet be az ember. Az átmeneti idő túlságosan jó iskola. Valami gyárban kínáltak nekem havi 98 dollárért, ami otthon 20.000 lej körül áll. Kilincset kell fényesíteni, vagy karikát gurítani vagy mi.
Itt mihelyt az irodalomhoz fognák el lennék veszve. Figyelem magamat, s lesem a szívem dobbanását, hadd lám. Hátha még olyan praktikus ember lesz belőlem, hogy megijedek önmagamtól.
Egyébként ide még idő előtt nem akarok nyúlni. Kíváncsian várom az erdélyi irodalmi változásokat s haladásokat. Mikor tíz év múlva visszamegyek Elek bácsi szárnya alatt sok híres embert akarok látni.
Erősen hiszem, hogy Drága Elek bácsi jókedvét, erejét és egészségét egyhuzamban a viszontlátásig megtartja az Isten.
Fiúi szeretettel s ragaszkodással köszöntöm kedves jó Elek bácsit, s mindazokat kiket szeret.”
(Tamási Áron: Zeng a magosság i.m. 25-26. p.)
Tamási honvágya hazahozta Kolozsvárra, ahol barátai; Benedek Elek, Nyírő József, Reményi Sándor, Kuncz Aladár, Kós Károly és még sokan mások örömmel fogadták.