Országos elismerést jelentő könyve, az Ábel a rengetegben 1932-ben folytatásokban jelent meg a Brassói Lapokban. (Hasonlóan Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényéhez, ami szintén először újságban jelent meg folytatásokban.) A lap újságírója – Kacsó Sándor – így emlékezik vissza erre:
„… bennünk volt a félsz, hogy a következő folytatás nem érkezik meg. Az is előfordult, hogy csak nyúlfarknyi folytatás érkezett, volt olyan eset, amikor kimaradt”
(Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap i.m. 451. p.)
Érdekes, hogy a könyv értékét lassan ismerték fel a kiadók. A Brassói Lapokban megjelent folytatások után az Erdélyi Szépmíves Céh csak 1000 példányban vállalta a kiadást. Ennek nyomán a Révai Irodalmi Intézet vállalkozott egy magyarországi kiadásra, 3000 példányban.
Az Ábel sorozat Tamási számára a továbbiakban biztos megélhetést biztosított. A hazai kritika a legnagyobb elismeréssel értékelte a könyvet.
Nem csökkenti Tamási Áron munkájának értékét, hogy a könyv forrása egy szegény erdőőr, Lada Lajos. Maga Tamási Áron így ír erről az Erdélyi Helikonban:
„Aztán ő magával is összehozott a sors. Baráti alapra álltunk, és gondoltam, hogy írásra bíztatom őt. S szóltam neki, hogy jegyezze föl élete történetét. Mosolygott rajta és elment katonának. Aztán visszajött és egy füzetet adott át nekem titkon. Ebből valók az alábbi kalandos történetek. A helyesírási hibákat nem vettem át, egy-két szót a könnyebb érthetőség kedvéért más helyre tettem vagy töröltem. Egyébként minden úgy van, ahogy született: töredékesen, humorban és könnyben, mint maga a nép, amelyről ő maga is azt mondja, hogy:
Székely.” (Tamási Áron: Zeng a magánosság i.m. 112. p.)
Ugyanerről Reményik Sándor a következőt írja:
„Tamási Áronnak modellje volt ehhez a feledhetetlen figurához. Ladó Laji, amíg valóban ott élt, mint hargitai erdőpásztor, aki maga is írt, a maga különös primitív módján, akinek írásait Tamási Áron közzétette egyszer, de aki csak addig tudott igazán eredetit alkotni, amíg ott fent volt, a havasok szűz világában. Ez az élő figura nemcsak modell, de szimbólum is lehet Tamásinak. Aki kilép saját elrendelt világából az meghal.”
(Erdélyi Helikon. = Tamási Áron: Zeng a magosság. Vál. és szerk. Tamás Menyhért. Bp. 1997.)
Lada Lajos modell volt, de nekünk meggyőződésünk, hogy a Farkaslakán született tősgyökeres erdélyi írónak szellemi forrásvidéke adott volt. A részletek Tamásinak nem személyes élményei, de ez nem von le semmit a mű alapvető hitelességéből.
A könyv értékét lassan ismerték fel. Tamási Áron így ír erről:
„Nem úgy emlékszem, mintha valami művet akartam volna írni. Bizonyára ezt az érzést az irodalmi becsvágy hiánya is okozta, s azonkívül persze a kedvtelés, mely a regény írása közben egyre kövérebb lett bennem. Szokásom szerint délelőttönként sétákat tettem a városban s a regény következő részeit a séták alatt gondoltam ki. Néha nagyokat nevettem azon, amit magam frissen találtam ki. Az emberek, ha ilyenkor láttak, azt gondolhatták magukban, hogy az éjszaka valami százlábú álmot láttam. Igazuk is volt a csodálkozásban, mert ha én is látom egymagában nevetni magam, azt gondoltam volna, hogy az eszem gyenge vesszőágon ül, ahol meglibbenti a szél.
Ha jól jut eszembe, három hónap alatt írtam meg az Ábel a rengetegben című könyvet, melynek sorsáról álmomban sem gondoltam, hogy születésétől mostanáig kétszáztizennégyezer példányban fog megjelenni. Nagy merészséggel csak arról ábrándoztam, hogy két-vagy háromezer példányban valahol és valahogyan meg tudjon jelenni.
Ez az ábrándozás vezetett Budapesten az Athenaeum Könyvkiadóhoz, ahol Sárközi néhány nap múlva valóban válaszolt nekem a kéziratra vonatkozólag, sajnálkozva mondván, hiszen jó barátok voltunk:
– Itt az Athenaeumnál az a vélemény alakult ki, hogy az Ábel a rengetegben című könyved egy igénytelen vidéki történet, melyet a kiadó nem adhat ki.
Hát ez nagyon elszomorított engem…
… az Ábel a rengetegben ott lapult a szégyenkező irattáskában. Ott a táskában titkos reménységgel várta jobb sorsát. Ez a jobb sors nem arra vonatkozott, hogy egy újabb kiadó megdicsérje vagy visszautasítsa a kéziratot, hanem arra, hogy valamelyik elszánt könyvkiadó meg is jelentesse.
Mivel ilyen elszánt vállalkozó Budapesten nem akadt, a madárlátta kézirattal együtt hazautaztam Kolozsvárra. Az Erdélyi Szépmíves Céh, amelyik ismerte a kéziratot, a háromezres reményemet lefaragta ezer példányra, és 1932-ben, vagyis még a balatoni írókongresszus évében, kiadta a kéziratot.
Jószerivel nem tudta a Szépmíves Céh, hogy a könyv kiadásával mit cselekszik, és bizony nem tudtam magam sem, mert a könyv megjelenése után néhány hónapra fújdogálni kezdett a könyv körül az emlegetett szellő. Ennek a szellőnek a szárnyán utazott le Budapestről Kolozsvárra Lantos Kálmán. Lantos a Révai Könyvkiadó fiatal igazgatója volt, aki sikert szagolt a könyvvel kapcsolatban. Amikor Kolozsvárra megérkezett, mindjárt üzent nekem, hogy szeretne velem beszélni. Nem tudtam, mit akar velem, s kétkedéssel mentem el a Palace kávéházba, ahol Lantos találkát adott nekem. Udvarias mondatokat váltottunk egymással, majd Lantos Kálmán örömteli és titkos meglepetésemre azt mondta, hogy a Révai Könyvkiadó kiadná az Ábel a rengetegben című kéziratomat.
– Kérek egy üveg bort – mondtam a pincérnek.
A pincér elhozta az üveg bort, mely a csombordi híres pincegazdaságból származott, és ott csücsült a kávéház raktárában.
– Kedves egészségére kívánom – mondtam Lantosnak, aki így felelt:
– S a könyv sikerére.
Elő is vett mindjárt egy szerződést. Mely az Ábel kiadásáról szólt, háromezer példányban.”
(Tamási Áron: Bölcső és bagoly. i.m. 208-200. p.)
