Írói munkásságának különleges teljesítménye az Aranykoporsó .
A mű születésének körülményeiről Péter László így számol be:
„Móra Ferenc 1926 augusztusában bő hetet töltött Nagyváradon írótársának, Gulácsy Irénnek vendégszeretetben. Tőle hallotta a legendát, amely szerint Váradon őrzik a keresztény vértanúnak, Szent Bonifácnak, Diocletianus császár centuriójának (századosának) testét. A pogány tiszt kedvese számára akart keresztény vértanú testéből csodatevő ereklyét szerezni, ám megtért, és ő is vállalta a vértanúságot.
Évek múlva Móra a szegedi ócskapiacon rátalált Illyés András 1743-ban, Nagyszombaton kiadott könyvére, a szentek életére. Kezébe véve éppen Szent Bonifác életrajzánál nyílt ki. Ebben a sors kezét látta, és a téma, melytől kezdetben idegenkedett, kezdte foglalkoztatni.
Ugyanakkortájt 1930 októberében, barátja, Supka Géza arra ösztökélte, írjon regényt Ferenc József korszakáról, a Habsburg ház utolsó éveiről… Móra vonakodott a regénytől, túlságosan közelinek és kényesnek érezte a tárgyat. Supka leplezésül a történelmi analógiát javasolta, sőt mint kínálkozó párhuzamot, Diocletianus korát ajánlotta.
A két, összefutó ösztönzés most már gondolkodóba ejtette Mórát. Tanulmányozni kezdte Guglielmo Ferrero Róma nagysága és hanyatlása (1916) című hatalmas munkáját, és meglepő párhuzamot ismert föl a két császár és a két birodalom sorsában…
1932. június 20-án bevette magát a balatonföldvári Zrínyi Szálló egyik szobájába, hogy nekilásson a regényírásnak.”
(Péter László: Utószó. =Móra Ferenc. Aranykoporsó. Unikorn Kiadó. Bp. 371. p.)
Bóka László írja:
„Művészi fejlődésének csúcsa nagy történelmi regénye, az Aranykoporsó. A regény a rabszolgatársadalom végnapjait, a pogány kultúrát keresztény kultúrára váltó, nagy ideológiai fordulatot örökíti meg egy nagy művészi vízióban. Ebben a műben oldódik fel végképp az a konfliktus, mely a tudós és az író feladatai között tétováztatta, ez a mű zárja le azt a küzdelmet az irodalomunkban, mely Renannal, Anatole France-szal kezdődött a világirodalomban a tudós realizmus és a művészi realizmus közt, a rekonstruáló és a megelevenítő képzelet közt, s melyet Mórán kívül ilyen tökéllyel csak Thornton Wilder oldott meg. Az antikvitást fölidéző művekben mindig van valami „régiségtani” tudálékosság s valami bántóan modern íz. Mórát ettől részben az óvja meg, hogy ő nem a regény kedvéért „tanulta bele magát” az ókortudományba, hanem egy tudomány tapasztalatai értek meg benne a művészi megformálásra, részben pedig az, hogy szegényparaszti származása, nagy és kiterjedt néprajzi ismeretei, egész írói munkássága rávezette arra, hogy az úgynevezett magas kultúra alatt van egy lassabban mozgó, mélyebbre hatoló, öntudatlan kultúra is, a nép, az elnyomottak kultúrája, s ez közelebb hozza a korokat egymáshoz. A rabszolga és a jobbágy közelebb vannak egymáshoz, mint Caesar és a feudális király, mint a rétor és a középkori szerzetes. S a kort különösen és aktuálisan közelebb hozza képzeletéhez az, hogy egy olyan nép fia, melynek eszmevilágában a kereszténység ideológiája még mindig pogánykori hiedelmekkel elegyül, s egy olyan korban él, melyben az emberiség olyan válságon ment át, amilyen a rabszolgatársadalom bukása óta nem rendítette s újította meg az emberiséget: a kapitalista és a szocialista világrend váltódása.”
(Mórától Móráról. Összeáll. Megyer Szabolcs. 292 p.)
Nagy Péter írja:
„ … ebben a regényben az író és a régész, mint összetanult társszerzők, már nem mondatról mondatra haladnak együtt, vitatkozva, egyeztetve, hanem szinte egymás mellett, munkafelosztással dolgoznak… az író a régészre bízta a környezetet, a történelmi háttér rajzát, talán a mellékalakokat is, s magának tartotta fenn a szerelmi történetet, a főalakokat és sorsukat. Ennek következménye azután, hogy a regényben bár megjelennek a kor tényei, de az egészen nem a kor, hanem az író kedélyének aranyfényű atmoszférája…
… De mindez együtt teszi sikerré e regényt, mindennek az összhatása az, hogy az olvasó – s elsősorban a fiatal olvasó – megtalálja benne mindazt, amire szüksége van: az érzelmek rokonszenves játékát s azt az ismeretanyagot, ami mintegy jogosítja az együttérzést, hiszen aki az Aranykoporsó-t olvassa, elandalodás közben művelődik is, egy alig ismert korról kap számára hitelesként ható képet. S az olvasók új meg új nemzedékénél ez biztosítja a megismétlődő sikert.”
(Mórától Móráról. Összeáll. Megyer Szabolcs. i.m. 305. p.)
Előző fejezet:
Móra írói álnevei Következő fejezet:
Csilicsali Csalavári Csalavér
