A korszak egyik legjelentősebb pedagógiai folyóirata, az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlöny 1907/1908-ban a legnagyobb elismeréssel írt A Pál utcai fiúkról:
”E könyv nemcsak a <kis diákok számára> való, ahogy címlapja jelenti; nem is az ifjúságról a nagyoknak írt könyv. Diák is, – apraja-nagyja – de felnőtt ember is művészi gyönyörűséggel, őszinte megindultsággal olvashatja. Művészi alkotás; a diák milieu-ből vett tárgyát tökéletesen hozzáillő egyszerűséggel, művészi hangon mondja el, sem tüntetőleg le nem hajolva fiatalabb olvasóihoz, sem nem humorizálva csak nagyok számára érthetően és élvezhetően. Így aztán könyv lett belőle, kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Ahogy például Dickens a Pickwick-klubot egészen ahhoz a jeles társasághoz simuló hangnemben írta meg, annak saját levegőjével látta el … efféle, tárgyához tökéletesen illő, mondhatnók: epikusan objektív hangon meséli el e könyvében Molnár egy diák-háborút, gimnazisták küzdelmét reáliskolás ellenfeleikkel Pál-utcai játékterületükért, a grundért.
A mű elején a külvárosi apró diákok társadalmát megannyi élethű vonással mutatja be; a csatározások leírásában annyi elevenség, lekötő érdekesség van, hogy a maguk nemében oly sikerültek, mint a komoly nemben Gárdonyi kitűnő csata-jelenetei az Egri csillagokban.
Az egész történet mintegy kis méretekbe átvitt hősköltemény, rég elszállt diák-illúzióinkat oly elevenen hozza vissza, hogy nem egy lapja nyomán támadt érzésünk rokona, mondjuk: fiatalabb testvére azon érzéseknek, melyeket nagy elbeszélő művek természetesen sokkal komolyabban, grandiózusabban támasztanak fel bennünk. Nem vásott suhancok verekedése állnak előttünk; hanem az illúzió, a képzelt bajnoki élet kis hőseinek szívünket átmelegítő küzdelme. Azok a fiúk fontosnak elképzelt harcaikban sok olyan érzést átélnek, melyet aztán felnőtt korukban a rideg, egyhangú élet soha többé nem virágozhat; olyanokat, aminőket nagyobb arányokban a régi lovagjai világ éltek át valamikor. Az élet romantikus, de hamar kijózanodásra ítélt hajdani Don Quixota-szakasza tárul fel e könyvben előttünk. A külváros szegényes, poros zugaiból gyöngyöket mutat elénk: azoknak a szegény emberek gyermekeinek szívéből az ő képzelt dolgaiknak egyre-másra fejlesztik ki a nemes nagy érzéseket – helyzetükhöz mérten – erkölcsileg nagy cselekedeteket is. A legegzaltáltabb köztük, a Nemecsek-fiú, elsorvad a maga tüzében, miután előtt a szerző tökéletes művészettel olyannyira meggyőzött bennünket egész viselkedésének bemutatásával arról, hogy ez a kis idealista nem ebbe a világba való. A diák-epopeiát hozzá illő, tökéletes művészi kikerekítést eredményező Gütterdammerung végzi be: temetik nemcsak a küzdelemben elesett kis hőst, de vége a grundnak is, belepik a tót munkások, ássák már rajta, a szabadság földjén a nagy kőbörtönnek, a háromemeletes bérpalotának fundamentumát. A ki legkomolyabban vette e hely védelmét ellenfeleivel szemben, exaltációjában halálos betegséget vett magára érte: jótéteménykép nem is éri már meg a kis haza elmúlását.
A szerzőt gyermekkori emlékei bűvös erővel ragadhatták meg, mikor ezt a könyvet írta. A gyermeki lélek gazdagságának mélységének, nemességének újra átérzése tette nemcsak képessé ennek a tökéletes művészi kifejezésére, oly könyv írására, mely messze fölébe tör nagyon sok könyvnek, melyet az utóbbi évek irodalmából fiatal diákjaink kezébe adhattunk. Úgy tetszik hamarjában, hogy diák-életből művészibb, irodalmibb értékű könyvet nem írtak ennél nyelvünkön. Éppen azért méltó olvasmánya e könyv és fog is maradni, diák-gyermeknek és felnőttnek egyaránt. Szerzőnk kiváló tehetsége e művében fejezete ki magát legegészségesebben. Így kell írni diákmeséket; nem pipiskedő hangon, u.n. jó fiúk számára émelygősen megcukrozott predikációkat vetve oda, hanem a kis tárgynak is mély érzés, eleven képzelet által kellő művészi jelentőségre való emelésével. Az ily könyvnek erkölcsi hatása is kiváló. Nem tolakodik benne előre öncélul, hanem szinte észrevétlenül jár a művészi hatás nyomában s zendíti meg a szívből jövő őszinteség hárfahangjait.
Igen méltó arra, hogy a leggondosabban összeállított ifjúsági könyvtárban is helyet foglaljon, sőt méltó arra, hogy a tanár, mielőtt e könyvet sebes kőrútjára bocsátja előbb maga is elolvassa.
Szép könyvünk illusztrációi bízvást elmaradhattak volna. Igen gyöngék, szerzőjük jónak látta rá sem íratni nevét a címlapra. A szövegnek egyenesen ártanak, mert annak művészi értékével lépést nem tartanak, sőt azt megdrágítván, csak nehezíti kívánatos elterjedését. A jó könyv olcsó legyen, de ha már drága ne éppen az drágítsa meg, ami rossz. (Váradi Béla)”
A korabeli Magyar Középiskola című folyóirat azonban már inkább tükrözi a kor politikai, pedagógiai szemléletét. A recenzió szintén elismeréssel ír a könyvről. A Ludovicus aláírással megjelent írás is elismeri, hogy a könyv "az újabb ifjúsági irodalom valódi gyöngyszeme". "Be kell vallanunk – írja Ludovicus –, hogy érdeklődéssel, sőt élvezettel olvastuk végig. Élveztük a könyvnek kedves, érdekes, megindító meséjét, hol derült, vidám, hol megható vagy humoros hangulatát". Az ellentmondásos recenzió azonban olyan kritikai észrevételeket tett, melyek éppen Molnár Ferenc írói megközelítésének lényegét érintik. "Az író tárgyának nagy szeretetéből kifolyólag – írja – nem tud szabadulni bizonyos túlzásoktól, mik a valószínűség rovására esnek". Bírálja a Gitt-egyletiek szereplését, és "nem lett volna szabad a hazaszeretet és a vallásosság gondolatát mellőzni”. Ludovicus nem vette észre, hogy a grund védelme a közösség, a haza szeretetének gondolatát rejti magában, természetesen a tizenévesek gondolkodására lefordítva és a Nemecsek iránti szeretet magában rejti a vallásos értékeket is. (Magyar Középiskola, 1908. 445-448. p.)
SZEMELVÉNYEK KORABELI ÉS KÉSŐBBI KRITIKÁKBÓL
ILLÉS ENDRE
„Molnár Ferenc regénye ma is az ifjúságot őrzi, egy elmúlt ifjúság érzelmeit, ábrándjait, tisztaságát, álmait, a törökméz, a szekunda, a kaland ízét, a fényt, a nagy játékokat, a boldogságot. Változatlan ez a regény. Ugyanazt mondja, mint megírása idején, negyvenöt évvel ezelőtt.”
(Idézi Vécsei Irán: Molnár Ferenc. Bp. 1966. 38. p.)
KÁRPÁTI AURÉL
„Mindnyájan olvastuk ezt a könny és mosoly szivárványos fényeit egymásba villantó, felejthetetlen könyvet, amelyre ma sem tudunk csendes meghatottság nélkül visszagondolni. Rég eltűnt már a füvészkert tó és sziget. Ez a "grund", a vörösingesek ellenséges csapata, az egész "indián-romantika" s gittegyletet játszó sok édes bolondság. Mi lett a híres Pál utcai fiúkból? Az idő kérlelhetetlenül elsöpörte a hajdani valóságot. Emlékét őrzi már csak a regény, a fiatal Molnár egyik legmaradandóbb mesterműve."
(Molnár Ferenc: Útitárs a száműzetésben. Jegyzetek egy önéletrajzhoz. Kárpáti Aurél bevezető tanulmányával. Bp. 1958.)
NAGY PÉTER
„A Pál utcai fiúk egyik legnagyobb értéke rendkívül hiteles és valóban mély lélekrajza; de ez a lélekrajz mélységét és hitelét éppen onnan nyeri, hogy a gyermekek világának torzító és mégis oly éles fénybe állító tükrén keresztül a századforduló emberi világát is megmutatja: a gittegylet kis világában a nagyok világának tükörképe rezeg, s Nemecsek önfeláldozása nemcsak az író emberszeretetének, szegények, elesettek iránti részvétének szép bizonyítéka, de szinte előképe, megérzése annak is, ami hét év múlva történni fog Volhinia árkaiban és Doberdó bozótjai között, ahol megint a kis Nemecsekek áldozzák tömegesen egészségüket és életüket – látszólag egy eszméért, a valóságban azért, hogy minden úgy maradhasson, ahogy addig volt.”
(Nagy Péter: Molnár Ferenc. A Pál utcai fiúk. Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem. Bp. 1962. 202-203. p.)
KOMÁROMI GABRIELLA:
„… A Pál utcai fiúk olyan regény, amelynek ítéletnapig sem fejtjük meg minden titkát. Magam korábban egyetlen titok nyomába szegődtem. A világsiker természetrajzát kutattam. S mennyi kibogoznivaló akadt rajta! (Elfelejtett irodalom, 1990.) Idestova 90 esztendős Molnár Ferenc ifjúsági regénye. Soha azelőtt, soha azóta ilyen jót nem írtak a magyar kiskamaszoknak. A nagyvilágban sincs sok vetélytársa. Az efféle könyv körül még a lényegtelen apróságokkal is érdemes törődni. A szöveget még időnként úgy kellene újraolvasnunk – azzal az odaadással és rácsodálkozással –, mintha először találkoznánk vele az életben.”
(Komáromi Gabriella: A gyermekkönyvek titkos kertje. 140. p.)
Előző fejezet:
A Pál utcai fiúk szereplői Következő fejezet:
Kuriózum