Az impozáns terjedelmű listát végigböngészve a magyartanár először irigykedve gondol arra, hogy volt idő, amikor ennyit olvastak még a diákok. Milyen jó lenne, ha a ma felnövekvő generációknak is volna egy ilyen – jól körülhatárolható – közös kultúrkincse, „irodalmi minimuma”…
Második olvasatra azonban kételyek is megfogalmazódnak bennem mind a lista terjedelme, mind tartalma kapcsán.
Az első rögtön a világirodalom és a magyar irodalom aránya. A lista világirodalmi kitekintése a következő szerzők egy-egy művét tartalmazza: Andersen, Defoe, Grimm, Amicis, Ring, Twain, Shakespeare, Szophoklész.
A gimnázium – s különösen a II. világháború előtti nyolc osztályos gimnázium – felvállalt célja az értelmiségi elit képzése. De elképzelhető-e ez például Homérosz, Dante, Goethe, Hugo, Flaubert vagy Tolsztoj és Csehov műveinek ismerete nélkül? Vajon nem aránytalan-e, hogy a fent felsorolt (s megannyi más) világirodalmi hérosz helyett a tanulóknak Gaál Mózestől, Jakab Ödöntől egy-egy, Rákosi Viktortól, Herczeg Ferenctől vagy Baksaytól több művet is el kell olvasniuk? Vajon mi indokolja, hogy a VI. osztályos gimnazistáknak Shakespeare-től a Julius Caesarral igen, de pl. a Rómeó és Júliával nem kellett megismerkedniük?
Ugyanez az aránytalanság tapasztalható a memoriterek listájánál. Megfigyelhető, hogy Arany János műveire koncentrikusan minden évfolyam anyaga visszatér, s itt valóban a magyar irodalom maradandó gyöngyszemeiről van szó. Ez a lista is tartalmaz ugyanakkor olyan elemeket, amelyeket ma már nem tartunk a magyar irodalom maradandó értékeinek. Napjaink műveltségeszményéhez aligha tartozik hozzá, hogy idézni tudjunk Amade László, Apáti Ferenc, Varga Gyula vagy Szabolcska Mihály verseiből. Ugyanakkor Babits Mihály egyetlen megtanulandó verse a – messze nem az életmű csúcsát jelentő – Turáni induló.
Ez is mutatja, hogy a lista – éppúgy, mint a történelmi kor, amelyben született – erősen ideológiai befolyásoltságú. Éppen ez mutatja az ilyen központi listák örök gyengéjét: az oktatáspolitika irányítói a legritkább esetben tudják függetleníteni magukat politikai elkötelezettségüktől (gondoljunk csak a későbbi korok Illés Béla, Katajev vagy Gajdar-olvasmányaira…)